Kamerales (1960) 80% 38★

Lenyűgöző film, minden tekintetben, melyet érthetetlen okból megjelenésekor nem tudott feldolgozni a közönség és a kritikusok sem, a rendező, Michael Powell pályafutását pedig derékba törte. Aztán jött Martin Scorsese és 1979-ben levetíttette újra, a kritikusok pedig kénytelenek voltak elismerni, hogy ez bizony egy mestermű.
Szokás a filmet a szintén ekkor megjelent Psychohoz hasonlítani, és nem is alaptalanul. Akárcsak Hitchcock filmjében, úgy itt is egy beteg elme követi el a gyilkosságokat, viszont a Kameralesben mindezt az elkövető szemszögéből meséli el. A film feltárja Mark lelkivilágát és azokat a tényezőket, melyek ahhoz vezettek, hogy megörökítse áldozatainak halálát. Ez az alapötlet egyszerre félelmetes és briliáns. A feszültség folyamatosan jelen van, melyhez hozzájárulnak a helyszínek, a színek, operatőri munka és persze a színészek. Karlheinz Böhm akkorát alakít, hogy öröm nézni. Ahogy életre kelti a mentálisan sérült fiatal férfit, aki egy fiatal lányért megváltozni is képes lenne, de azt apja ténykedésének hatása sokkal erősebb. A legdurvább a dologban, hogy a néző együtt tud érezni a gyilkossal. Nem kívánjuk a vesztét, titkon reméljük, hogy a dolgok jóra fordulnak.
A játékidő nagy része elképesztően feszült. A stúdióban történt gyilkosság lassú felvezetése majd kicsúcsosodása, a padlásszobai beszélgetés a vak édesanyával, és persze a finálé, mely örökre beég az ember agyába.
A Kamerales egy megjelenésekor sajnálatosan lehúzott film, mely csak jóval később kapta meg a neki kijáró figyelmet. Hazánkban azonban így se túlzottan ismert. Aki tehet nézze meg! Van olyan jó, mint a Psycho, ha nem jobb!

„- Most mit csinál?
– Felveszem azt, hogy felvesz engem.”

Először nem tudtam, hogy Karlheinz Böhm honnan lehet nekem ismerős, aztán rájöttem, hogy ő volt Ferenc József a Sissiben, ott kissé más volt a szerepkör. Szóval itt nagyon tetszett az alakítása.
A zene remek: az Oscar-díjas Brian Easdale szerezte, a fényképezés pazar. A film pedig nagyon izgalmas (a cselekményen túl is), hiszen a filmezésről szól… illetve a voyeurizmusról, és arról is, hogy milyen nézőnek lenni (a kognitív filmelméletet tanítani lehetne vele: milyen érzések ébrednek a nézőben a film nézése közben és mikor, valamint ez milyen kapcsolatban van a film szerkezetével). Természetesen lehet pszichoanalitikus megközelítésből is nézni, de szerintem az nem olyan érdekes, mint a befogadáselmélet: hogyan reagál a néző arra, amit lát, hiszen a film főszereplőjét, aki a saját szerzői filmjét rendezi, szintén ez érdekli, erről készít filmet, és a végén a saját filmjének főszereplőjévé is válik.
Illeszkedik is a slasher-hullámba meg nem is, a Psychóval együtt egy nagyon korai példa. A későbbi slasherben általában nem érdekes a gyilkos személye, csak a gyilkolás módja, fontosabb az áldozat, mint a gyilkos, sokszor még motivációt sem kapunk, sőt, azt sem tudjuk, hogy néz ki. Itt viszont a gyilkosról és a motivációról szól minden, az áldozatok nem annyira fontosak. Más slasherek is készültek filmes keretek között, de csak jóval később, amikor (a posztmodern slasherek idején a műfaj elkezdett reflektálni önmagára) divat lett a metázás. A Sikoly-sorozatban több ilyen film is van, de ott a filmes közeg általában csak díszlet, a félelemkeltés eszköze, nem pedig maga a téma, ami tartalommal tölti meg a filmet.
Nem szeretnék tanulmányt közölni a filmről, csak azt akartam jelezni, hogy érdemes megnézni…

Fantasztikus film. Előttem már minden lényegeset elmondtak róla, így én nem ismételném őket.
Hihetetlenül érdekes témát dolgoz fel, még annál is érdekesebben kivitelezve. Ráadásul a főbb karakterei szintén izgalmasak. (A kishölgy például könyvtáros, és könyvet is ír! :D) A főszereplő (gyilkos) személye pedig… Hát, zseniálisan felépített, komplex. A néző tényleg inkább kedveli / szurkol neki, és várná rá a feloldozó megváltást…

Tippre valószínűleg az sem segítette a film korai befutását, hogy a 60-ban még nem állhattak nagyon készen az emberek, hogy ennyire beleéljék magukat egy pszichésen beteg ember helyzetébe, ma is akadna téma talán ami kiverné annyira a biztosítékot, hogy a közönség élből elutasítsa a vele való szimpatizálást, de ez nem a film kudarca, csupán szűklátókörűség. A maga nemében forradalmian merész szerintem, kiváncsi lennék mennyire hatott volna az iparra, ha nem temetik be annak idején felháborodások és negatív kritikák alá.