Élni és halni hagyni (James Bond 007 8.) (1973) 67% 63★

Roger Moore első Bond bevetése a színész „alapkaraktere” miatt is egy kissé megújította a sorozat stílusát. Érdekes választás volt, mert nem fiatalítottak, ami érthetőbb lett volna, hanem csak főszereplőt cseréltek, ami jelen esetben sikeresebb volt, mint a korábbi próbálkozás Lazenbyval. A komoly hangvételt több humorral keverve tették ebben a filmben kellemessé, mert majd később ugyanez a stílus vált számomra egy kicsit kellemetlenné a 80-as években készült filmekben, egy kis túlzással „bohózatossá” is váltak a filmek.
A 70-es években a hippi mozgalom idején, a filmek világát jelentősen befolyásolta az elharapózó kábítószer kereskedelem és használat és ezért is lett a film fő gonosza egy hatalmas drogkereskedő, aki egy egyszemélyben az országa vezetője is. Talán ezzel akarták az alkotók jelezni, hogy a politikusok sem a legőszintébb és legtisztességesebb emberek? Talán nem, de szeretném ezt hinni a saját felfogásom miatt. Közvetlenül nem ide tartozik, de most jutott eszembe, hogy a sorozatban nem sokat foglalkoztak, de még nem is nagyon emlegették a vietnami háborút, talán nem akartak az angol készítők az amerikai „ügyekbe” beleszólni, vagy így próbálták a profitot maximálni az amcsi piacon. Egy kicsit fura.
Az Élni és halni hagyni című filmben a régi kémfilmek stílusát vegyítetek az akkori krimik és kalandfilmek elemeivel, ami szerintem nagyon jól sikerült. Az előző Bond filmeknél gyakran előfordult velem, hogy arra eszméltem meglehetősen unatkozom ezzel ellentétben. A hibáival együtt a film végig izgalmas és érdekes volt megfelelően szórakoztatott és nem vágytam mindenáron a film minél gyorsabb befejezésére.
A negatív karakter Kanaga/Mr. Big és segédei megfelelő jellemvonásokkal rendelkeznek, hogy elég karakteres szereplők legyenek, ahhoz hogy megfelelő ellensúlyt képezzenek a film főhősének. Végig megfelelő ritmusú a film, sehol sem túl lassú vagy kapkodó a történetvezetés és ez a nagyszerű rendezésnek köszönhető.
Emlékezetes rész a motorcsónakos üldözés, ami Bond szökésével kezdődik aligátor farmról.
Bond lányokból most is van kínálat rendesen; van, aki túlél, van, aki meghal a történet során.
Ez a főcím dal pedig az egyik kedvencem. A Gun’s’Roses-os feldolgozását pedig kimondottan imádom. ;)

Rém érdekes jelenségnek tartom, hogyan idomult a James Bond széria évtizedről évtizedre az őt befogadó korszellem és közönség vélt-valós elvárásaihoz, igényeihez, az akciófilmes műfaj mindenkori sztenderdjeihez. Miközben a James Bond név talán messze a legikonikusabb és legtartósabb hívószó a mozi világában, az ezredforduló tájára tagadhatatlanul válságba került, jószerével teljes identitását kényszerűen feladta/átalakította – hogy ez fejlődés vagy megsemmisülés volt-e, az tulajdonképpen ízlés kérdése, de mai szemmel nézve a hatvanas évek elejétől egészen a kilencvenes évek végéig sokkal konzekvensebb és önazonosabb volt, mint az elmúlt 25, meglehetősen terméketlen esztendőben.

Ennek megfelelően az Élni és halni hagyni és a Craig-éra epizódjai között jószerével semmiféle kapcsolat nincs már, leszámítva a neveket. De Moore Bondja egyértelműen rokona, evolúciós szempontból nem utózmánya és előzménye egy-egy Bondnak, hanem egy variáció ugyanarra a témára. Ma már számomra például világos, hogy a Moore-féle Bond egy mix a Connery által életre hívott kütyüző, nőfaló akcióhősből és Az Angyal hűvösen kimért és elegáns igazságtevő úriemberéből, sőt, a humor nyilvánvaló vetületeiben még a Minden lében két kanál mellékíze is megjelenik ebben az új Bondban.
Én nagyjából még ma is tartom magam ahhoz, hogy ez a legjobb Bond éra: Moore azon kevés színészek egyike, akiknek el is hisszük és el is nézzük Bond mai szemmel már nagyon arcpirító p*nabubus mivoltát, de csak azért, mert mind a történetek, mind azok fordulatai mesések, sokszor komolyan vehetetlenek, de a saját univerzumukban működnek. Ez a Bond nem a mocskos realitások drámai hőse, sokkal inkább egy képregényhős, aki lehetetlen helyzeteket old meg lehetetlen módokon, lehetetlen főgonoszokkal és lehetetlen ellenlábasokkal összecsapva. Az Élni és halni hagyni esetében erre külön ráerősít az egész történetet átható voodoo feeling…
Mely egyébként hasonlatos formában megjelent már bizony Az Angyal egyik epizódjában is. Korábbi nézéseim során még kissé darabosnak, logikailag lyukacsosnak találtam ezt a filmet, de most meglepően jól működött. Mondhatni, kissé megalomán: számos nagy fordulat tarkítja, Bond számos kalandon megy benne keresztül úgy, hogy nem varrja el a szálakat, elhagyja a helyszíneket, de az ellenlábasok is vannak annyira tökfejek, hogy állandóan kiskapukat hagyjanak neki a meneküléshez. Mindemellett is zavarba ejtheti a modern nézőt, hogy a két női főhős identitása legalább egyszer átfordul a cselekmény során (egyébként különösebb megrázó következmények nélkül), a látottak értelmezésétől függően Pasziánsszé akár kétszer is. Ezt azonban remekül ellenpontozza a humorfaktor, ami nem utólag, az esetlenség következtében rakódott rá a mozira, hanem direkt, tervezetten épült bele – a reptéri üldözést például még a Craig-éra is feldolgozta egy saját olvasatában. Számomra a legnagyobb fordulatot ezúttal azonban Pepper seriff megítélése jelentette: amennyire idegen és érthetetlen volt a jelenléte korábban, most annyira belesimult a nagy egészbe, egyáltalán nem éreztem azt, hogy ne lehetne általa fellazítani a látottakat, megint csak humorral, és hát az általa prezentált déli rendőrkarikatúra bizony találóbb, mint a korszak legtöbb amerikai – főleg autós tematikájú – mozijában látható. Sok egyéb alkotóelem abszolút klasszikus már: Paul McCartney betétzenéje abszolút, egy-egy akciójelenet szintén ott van a mindenkori Bond toplistákon, de a nagyszámú fekete szereplő 1973-hoz viszonyítva is lehet kicsit pikáns adalékanyag a retrospektív nézőnek. A voodoo motívum ugyancsak ügyesen rezonál együtt a főként a hatvanas években népszerű és körülrajongott exotica divattal.

Többedik nézésre is meg tudott lepni, sokkal jobban esett, mint korábban bármikor. A vélhetően reális hét pontját ennek örömére nyolcra emelem ezúttal.

Nem rajongok a vuduért, ezt leszámítva tetszett, főleg az aligátoros és az azt követő üldözős jelenet. Humorban és akcióban szokás szerint nem volt hiány. Roger Moore-t is szeretem, nemcsak színészként, hanem Bondként is. Megérdemli a 10 csillagot.

Számomra eddig ez a leggyengébb Bond-film, elég sokat nevettem, főleg kínomban mert volt jópár „hülyeség” a filmben. Roger Moore hozta a karaktert, de a sztori nem volt épp acélos.