Hölgyem, Isten áldja (1977) 75% 16★

Mostanában hadilábon állok az értékelésekkel, így elhatároztam, hogy ehhez majd írok egy hosszabb szösszenetet, de @desertangelable értelmesebben közölte, amit én úgyis csak makogással tudtam volna előadni. Ez van, ha olyan filmet látok, aminek hihetetlen jó a forgatókönyve. Szinte az összes Elliot-Paula-Lucy párbeszédet ki lehetne idézni. Imádtam őket az első találkozástól a kiszámítható végkifejletig. És jesszusom, létezik olyan romantikus film, ami nekem is tetszik!
Nem számítok sok jóra, de lecsekkolom a reamake-et is.

Szánt szándékom egyszer az összes Oscar-díjas alkotást megnézni, de legalábbis a főbb kategóriák nyerteseit, éppen ezért már régóta terveztem, hogy megnézem ezt a filmet is. Meg aztán Richard Dreyfuss amúgy is az egyik kedvencem.
Könnyű, kedves film a nyolcvanas évekből ahol a legnagyobb alakítást talán Lucy, a kislány nyújtja. Nagyon szeretem az értelmes gyerekkaraktereket, mert valahogy mindig viszik a filmet a hátukon, azonban ebben az esetben a felnőtt színészekkel is nagyon elégedett voltam. Richard Dreyfuss egy színészi babérokra törő, kicsit beképzeld, de amúgy nagy szívű férfit alakít, aki kénytelen egy fedél alatt élni egy magát leamortizáltnak tartó harmincas éveiben járó nővel és a világra igencsak fogékony kislányával…. A történet kimenetele talán nem is kérdéses. :)
Viszont ez a film ismét elgondolkoztatott azon, hogy egy felnőtt ember vajon miért adja színészetre a fejét. Ezen annyit gondolkoztam már. Amikor a kedvenc színészeimet nézem, akikről süt az önmagukkal szembeni elégedettség vagy éppen a férfiasság, elképzelem mint egy otthon görcsben ülő embert, aki alig várja, hogy felhívja az ügynöke, hogy kapott egy szerepet. Számomra néha ez olyan hihetetlen, ugyanakkor annyira örülök, hogy ezek az emberek léteznek, hiszen imádom őket és nem is tudom mi lenne velem nélkülük.

Richard Dreyfuss egyetlen Oscar-díjas alakítása – bár vitatható, hogy megérdemelte-e, vagy sem. Aranyos film, és kellően vicces, viszont sablonos, kiszámítható és felejthető. Lucy és a beszólásai egyértelműen a film csúcspontja, sokszor lehetne idézni. És idézném is, ha emlékeznék rájuk.

Bájos film, a civódások, a kislány, az egész ógy, ahogy van imádnivaló.
Talán mai szemmel kissé lassú és olyan, amit könnyen el tudnék képzelni, hogy színpadon adják elő, azaz olyan, mint egy kamaradarab.
Talán a vége kissé túl romantikus (nekem).