Csodálatos Júlia (2004) 83% 81★

Ez a film most bekerült a kedvenc TOP 10 filmjeim közé. Remek volt. Imádtam.
Annette Bening erre a szerepre született. Egyszerűen elbüvőlt engem. Annette gyönyörű szép voltál!! :3 Az utolsó előadás az valami fantasztikus volt. Teljesen ugy érztem magam, mintha színházban lennék. A végén én is tapsoltam. :D Az, hogy spoiler az nagyon tetszett nekem. Lucy Punch egyáltalán nem volt szimpatikus. Sőt, ahány filmben eddig láttam..sose tetszett. Ugyhogy spoiler.
Michael Gambon annyira jó volt. És hát Shaun Evans..nem is tudom, a film közepétől már nem kedveltem annyira mint az elején. De jól játszott.
ANNETTE BENING, TE VAGY A KIRÁLYNŐ!

Giccsességével és képmutatásával együtt is lenyűgöző filmélmény a Csodálatos Júlia, mely nagyszerűséget elsősorban a színjátszás és a színház irányába táplált alkotói szeretet biztosít. Főként abban az értelemben, hogy a film mintha csak ürügy lenne arra, hogy gyönyörködhessünk a nagyszerű színészi alakításokban, és minden egyéb tényező is ezeket dúcolná alá minden irányból, hogy aztán a filmről kifelé jövet a nézők együtt ünnepeljék Annette Beninget és a kollégáit – néha ennyi elég egy jó filmhez, úgy tűnik, itt sem ment ki másra a játék.

Valóban nem tűnik többnek és másnak a Csodálatos Júlia, mint Anette Bening jutalomjátékának, ebben nagyjából konszenzusra jut a kritika és a közönség is. Igazságosabb volna azonban azt mondani, hogy Szabó itt mindenkinek alátesz, még az olyan, emlékezetesebb életművet eddig maximum a brit tévében összehozó színészeknek is, mint Lucy Punch vagy Shaun Evans (csodálatos a fickó, imádom Morse-ként, de most valamiért megdöbbentem, miért nem jött neki össze a nemzetközi filmes karrier), és hát ott a színen Bruce Greenwood is, akit mindenki szeretett már legalább egy filmjében, mégis mintha beszorult volna az örök mellékszereplők skatulyájába.
Ez egy színházról szóló filmben teljesen rendjén is van így, az lenne talán furcsa, ha Szabó nem őket, a színészeit ünnepelné, illetve ünnepeltetné. Mindemellett a nem túl tolakodó, mégis jól átélhető angol harmincas évek hangulat és a képi világ esztétikuma kielégítő – szép és esztétikus, de nem több. Mychael Danna zenéjénél már kicsit megszalad a giccs-faktor, túlságosan is dagályos, szívhez szóló, megindító ez a zene, ezzel a háttérrel együtt Bening nagyszerűsége közel jár az önimádatba fulladáshoz is, de eddig szerencsére nem jutunk el.
Nyilván kell azonban okulni is a látottakból, és ezt a rengeteg szépség nem okvetlen segíti elő – pedig a filmből kiderül ám, hogy a színészek világában az árulás, a hűtlenség, a földi örömök pillanatnyisága a mindennapok része, másféle erkölcsök irányítják egy nagyszerű színművész életét, mint a mindennapokét. Illetve, ez vajon törvényszerűen igaz? Nem lehet, hogy Julia Lambert (akit az ördög érti, miért hívnak a magyar szinkronban következetesen Júliának?!) valójában a színjátszás és a való élet közötti szférában rekedt ember, aki nagyszerű hatalmánál fogva megoldhatja földi gondjait a színpadon, ám ezzel egyszer, sokára, mire a néző (a filmben) és a néző (a film előtt) már nem is fog emlékezni rá, el kell majd számolnia? Tényleg szép és kerek ez így?

Szép, lehetetlenségig szép film a Csodálatos Júlia, még ha nem is minden csillogó részletében arany.

Ez egy olyan film, ami nagyon pontosan követi a könyvet (Maugham: A színház), és nagyon jó is. Nagyon-nagyon jó!

Kiváló film, remek alakításokkal, szuper forgatókönyvvel. Annette Benning egyértelműen világklasszis.

Az az utolsó nagy jelent, az valami fenomenális.

Atya ég, Annette Bening!!

Egyértelmű kedvenc. Annette Bening megérdemelte volna az Oscart ezért az alakításáért.
Ez azon ritka esetek egyike volt, amikor a regényt (Maugham: Színház) olvastam később. Így már volt egy megalapozott képem a szereplőkről, de így is megérte. A film tényleg szépen követte a regényt, a regény viszont egy tágabb időkeretbe helyezte a szereplőket, így egy teljesebb képet kaptam az életükről, nem csak egy kiragadott szakaszt.
Mindenképp megéri megnézni, ha érdekel, hogy hol van a színház és való élet közötti határmezsgye, ha tudni szeretnéd, hogy hogyan válik el a szerep és az egyéniség.
Íme egy kis kedvcsináló, egy Maugham-idézet a regényből:
„Te nem is létezel, te csak az a megszámlálhatatlanul sok szerep vagy, amit játszottál. Gyakran tűnődtem azon, hogy vajon volt-e valaha valami, ami te voltál, vagy sosem voltál több, mint egy eszköz azok számára, akiknek a szerepét játszottad. Ha láttam, hogy bemész egy üres szobába, néha hirtelen rád akartam nyitni az ajtót, de nem mertem, mert attól féltem, hogy senkit sem fogok ott találni.”