Hegylakó (Hegylakó 1.) (1986) 79% 187★

Nagyon élveztem, szerintem a mai napig megállja a helyét a film, még akkor is, ha egyes technikai megoldások ma már nagyon ósdinak tűnnek. Persze hatalmasat dobott rajta a Queen, de egyébként is izgalmasnak találtam. Bőven vannak hibái, a női karakterekről jobb nem is beszélni, de abszolút kedvelhető film volt.

Hátrébb lépve a klasszikus filmélménytől – azért a Hegylakó egy elég borzalmas mozi. Keveseknek adatik meg a luxus, hogy szűz, de befogadó és kíváncsi szemmel üljenek le elé, ám ha még vannak ilyen emberek, biztosan sokat szörnyülködnek rajta. Dacára sötét tónusainak, ez a film azért nagyon a nyolcvanas évek terméke, hisz néhány erős jelenettel és egy jól kitalált, nagyon öntörvényű koncepcióval sikeresen elad nekünk egy orbitálisan hülye, gyenge dramaturgiájú sztorit, és vállára emel egy – ekkor és itt – látszólag meglehetősen korlátolt képességű színészt…

Ám közelebb lépve a konkrét filmélményhez, nyugodtan mondhatjuk, hogy a Hegylakó a valaha volt egyik legjobb borzalmas mozi, mert látványos és gyenge aspektusaira kivétel nélkül nyújt valamiféle kompenzációt.
Régi vesszőparipám, hogy Russel Mulcahy az európai filmkészítőkkel pendül egy húron, elképesztően jó érzéke van a szép kompozíciókhoz, a kép transzformálásához, a torzítások által elért benyomásokhoz, jelenetről jelenetre nézve a Hegylakó lenyűgözően szép! Gyönyörűek a skót tájat megörökítő felvételei, a különleges szögekbe helyezett mozgó kamerák, az egymásba úsztatott képek – például ahogy a falujából elűzött Connor arca Mona Lisává változik. Ezek a finom, szép részletek adják a mozi hangulatának és arculatának legjavát, még ha a legtöbb néző számára valószínűleg észrevétlenek maradnak is.
A látványosabb aspektusok már kérdésesebbek. Mint írtam fent, ha megpróbáljuk kitörölni az elménkből az összes témába vágó élményt és emléket, a Hegylakó kissé butuska, ostobácska történet, amit 14 éves kor felett csak gyermek felügyelete mellett érdemes nézni. A színészi játék sokszínű – Christopher Lambertről mindig kicsit más a véleményem, sosem tudom eldönteni, félreértésen alapszik-e a karrierje, vagy igenis van valami a fickóban (mindenesetre be van kedvencelve az adatlapomon, szóval úgy tűnik, általában inkább hiszek benne, mint sem…), ám itt dilettantizmusa ellenére (a forgatás idején még angolul sem igazán tudott!) jól működik. Szerintem ez Mulcahy érdeme, érezhetően segít neki rendezőként, alájátszik Lambert korlátoltságának (ez a jelenben játszódó részeknél abszolút, a skót felföldön általában sikerül is). Lambert ifjú, halhatatlanságára ráébredő MacLeodként egy hol duzzogó, hol kirobbanó, hol értetlen és dacos kisgyereket játszik, Russel Nashként viszont egy ravasz rókát. Mindkettő kezdetleges, elnagyolt figura, de legalább elfogadhatóan életre keltett, láthatóan eltérő karakter.
Sean Connery úgy van itt jelen, mint Alec Guinness a Csillagok háborújában: nem biztos, hogy érti, amit csinál, de van annyira profi, hogy ne rajta múljon a projekt. Egyébként bőven nincs meg benne az a karizma és nagyszerűség, ami karrierje fontosabb filmjeiben jellemző volt rá.
A női karakterek közül Celia Imrie egy nyúlfarknyi szerepben nagyon komolyan odateszi magát. Mindenki elől ellopja azonban a show-t Clancy Brown, aki szerintem az egész filmuniverzum legnagyobb ikonjává vált végül. Kurgan tőle jobb kezekbe nem kerülhetett volna, sőt, képzeljük el a fickót például a Terminator filmek főszereplőjeként – mennyivel érdekesebb, jobb, meggyőzőbb egy olyan izomkolosszust nézni a képernyőn, aki képes és tud is színészkedni! Nagy bánatom, hogy Brown végül főleg mellékszerepbe szorult karakterszínész maradt.
A magyar verziók kapcsán az első, Jakab Csabával készült szinkron szerintem minden hibája ellenére jó volt, mert Jakab pontosan azt a filmhez nagyon illő, Connor karakteréhez sokat hozzáadó erőt biztosította Lambertnek, amit mindig felemésztett a bárgyúsága. A frissebb verzióban Kautzky erre nyilván alkalmatlan volt. Nagy kár azonban, hogy a magyar szinkronok mindkét esetben rontottak a film eredeti hangsávjának minőségén, bár a régiből folyamatos kihallatszanak Lambert eredeti, bizony néha nevetséges ordibálásai.
Fontos sarokpont lehet, hogy Mulcahy amilyen szépen gondozza az adott jeleneket, annyira bizonytalanul rendezi ezeket össze filmmé. Rögtön a cselekményt beindító első összecsapás abszurd a hol szaltózva közlekedő, hol láthatóan kimérten mozgó, áldozatra vadászó kardforgatóval. A rendőrségi cselekményszál abszolút funkciótlan, csak az időt tölti ki, pedig időzhetnénk többet Connor és Heather, majd Connor és Brenda kapcsolatánál. A cselekménybe beleerőszakolt másfél perces világháborús visszaemlékezés nagyon érdekes: nem hiszem, hogy Mulcahy ezért a csipetke jelenért tényleg összehozott egy második világháborús díszletet, szerintem inkább bekéredzkedett egybe a stábjával. A leggyengébb pont mégis az egész történetet átszövő halhatatlanság-vonulat: erről annyira kevés információt kapunk, hogy a később megszülető, már nagyon ergya minőségű folytatások és sorozatok megpróbálták szinte a nulláról értelemmel feltölteni az ötletet, de végül mindig mindenki oda lyukadt ki, hogy egy ordas hülyeség az egész – még ha rendkívül mód feelinges is.

Szóval ilyesféle dolog a Hegylakó: egy nem jó film, aminek azonban vannak szerethető, sőt, süvegelhető aspektusai, és ami sokunkban hagyott mély és kitörölhetetlen nyomot. Mostani fejemmel még arra is hajlok, hogy a belőle kisarjadó tévésorozatos/gyenge minőségű folytatásos franchise sem volt teljesen haszontalan, csak jellegében elhibázott. Ezt a filmet kizárólag előzményekkel lett volna szabad „folytatni”, MacLeod nem túl erős lábakon álló karakterétől elvonatkoztatva. De nem így lett, úgyhogy én bárminemű folytatás megtekintését egyáltalán nem is ajánlom.

Ha valaki megkérdezi, hogy melyik a kedvenc zenekarom a válaszom mindig ugyanaz: a Queen. Már három évesen őket hallgattam Apának hála. Aztán egyszer csak az otthoni VHS-ek közt találtam egy filmet. És megnéztem. És ismertem az összes betétdalt. Aztán megnéztem újra és rájöttem, hogy ez egy izgalmas sorozat, ráadásul Sean Connery is játszik benne… Aztán megnéztem még párszor, és persze nem egy tökéletes alkotás a tökéletes szereplőkkel, de jó kis történet, remek zenékkel.
Ha véletlenül elkapom a tévében, valahogy sosem akaródzik ellőni…

Szkeptikusan álltam neki és a film eleje nem is igazán nyűgözött le (magamban már megfogalmaztam egy jó kis lehúzó kritikát). Aztán ahogy halad előre, kezd összeállni és egyszer csak azon kaptam magam, hogy kimondottan élvezem. Igaz, időnként azért voltak olyan szövegek és megoldások, amikre meresztettem a szemem és elgondolkodtam, ezt mégis hogy a fenébe gondolhatták komolyan?
A női szereplők jó része olyan idegesítő lett, hogy nem bántam volna, ha őket hányják kardélre (éljen a jóindulat!).
Christopher Lambert mellesleg igen jóképű (főleg hosszabb hajjal), és azt hiszem, ez volt az oka annak, hogy ő kapta a főszerepet. Nem láttam másban, szóval egy film alapján nem akarom rossz színésznek titulálni, de itt talált egy arckifejezést és az annyira megtetszett neki, hogy végig kitartott mellette.
Amúgy: én ennek a filmnek úgy ültem neki, hogy semmit nem tudtam róla, azt se, miről szól. Mikor még a film elején a gót lovag közli, hogy megöli a főhőst, kapásból arra gondoltam: Ugyan már, grufti, nem tudod megölni, ő a főszereplő! :D Sikerült beletenyerelnem a lényegbe (habár nem ezért nem tud meghalni, de ez most lényegtelen).
Mit mondhatnék még? Jó a zene – igaz, a Queen mindig jó.

Ez a film is annyira hozzátartozik a 80-as évekhez, mint a Rubik-kocka. Kultfilmmé vált az idők folyamán, sőt manapság a magyar politikai közbeszédben is hallok rá utalást. A Queen-t annak idején újra a csúcsra repítette a soundtrack, és Christopher Lambert életművében is minden bizonnyal a legsikeresebb alkotásnak tekinthető. 1-2 technikai megoldás felett mára jócskán eljárt az idő, valamint a történet tekintetében is van némi hiányérzetem, azért maradt még ebben szufla 34 év elteltével is.

A Hegylakóval először sorozatként találkoztam, és eléggé sokáig tartott, mire rászántam magam az első filmre.
Nem volt rossz, de nem ájultam el tőle. A maga idejében biztos sokkal jobban élveztem volna.
A Queen zenéje sokat dob az összképen.

Egy remek fantasy-akció keverék aminek külön bája, hogy akkor készült el amikor, vagyis benne van minden ami miatt szerettük a 80-as éveket. Az egyik legnagyobb erénye a filmnek, ami a mostani „minimum trilógia lesz belőle” mániával különösen szembeötlő: ez egy, kerek egész történet. Egy film, lezárással. A folytatásokat inkább hagyjuk, minden egyes szereplő és alkotó már töredelmesen bevallották, hogy 1986 óta minden, ami Hegylakó címmel kikerült a kezeik közül pusztán a pénz miatt született.

Szóval Hegylakó címen csak ezt az egy filmet nézzétek. Nagyon szeretem film, de kiált egy jobban átgondolt remake után.

Christopher Lambert ugyan nem egy nagy színész és mimikája sincs sok, azonban Sir Sean Connery remekül ellensúlyozta amatőr színésztársát és az akkoriban különlegességnek számító történet, az utánozhatatlan hangulat, a szépen megkoreografált harcjelenetek, illetve legfőképp a Queen eget rengető dallamai emelték ezt a filmet az örök-érvényű darabok közé.

Brutálisan jó gonosz karakter spoiler, élvezhető történet, jó színészek és a Queen. Ennyi elég is egy kultuszfilm kialakulásához.

Clancy Brown az egyik kedvenc antagonista színészem. A Carnivále-ban is cefetül jól alakította a gonosz papot, de azért itt is eléggé vitte a prímet. Már miatta megérte megnézni a filmet. :)