Gyalogáldozat (2014) 76% 50★

Nem ismertem Bobby Fischer életét, de ez a film elég jó képet ad arról, hogy mi történt vele. A zsenik sokszor lógnak ki a társadalomból, másképp látják, élik meg a dolgokat, de néha sajnos előfordul, hogy bármilyen okosak is, elvesznek a sötétség útvesztőiben…
Akinek tetszett A vezércsel sorozat, ezzel is érdemes egy próbát tennie, bár itt a film keretei kevesebb mozgásteret adtak a karakterek és a játék szempontjából is.

A Vezércsel után ez bizony nekem elég lapos volt. Talán, ha előtte láttam volna, akkor jobban megfog, de ebben se lennék teljesen biztos. Mivel bele kellett férniük kevesebb, mint 2 órába, gyorsan ledarálták a gyerekkorát, illetve még a fontosabb meccsek is csupán nagyon röviden fértek bele, ezáltal pedig közel sem olyan feszültek és izgalmasak, mint az említett sorozatban. Persze, itt nem is ezen volt a hangsúly, hisz Fischer láthatóan inkább önmagával állt harcban, mintsem az oroszokkal és Spassky-val, így ez első sorban egy pszichológiai dráma, mintsem egy a sportról szóló darab. Ha innen nézzük, akkor nem is olyan rossz, mégis úgy vélem: több rejlett ebben. Tobey ennek ellenére zseniálisat alakított a szerepben, teljesen átjött Fischer irritálóan nagyképű, hisztis, és paranoid jelleme. Igazi őrült zseni lehetett, de jó embernek semmiképp sem lehetett mondani a film alapján, hisz egyértelműen megszállott és magának való figura volt.

Az életrajzi filmek sorában kiváló alkotás. Bobby Fischer annyira érdekes figura volt, hogy szinte kívánta a története, hogy megfilmesítsék.
Nagyon jól is tették, és azt hiszem tényleg dicséretes módon.
A színészi játék nagyon rendben van, és nagy szó, hogy ezt mondom, ugyanis a főszerepet játszó Toby Maguire-tól nekem egyszerűen borsódzik a hátam. Most sem esett jól őt nézni, de a játékába nem tudok belekötni. Lieb „Pocokpofi” Schreiber meg igazából ugyanazt hozza, mint a Ray Donovanben, kemény és titokzatos, de tagadhatatlanul jól áll neki.

Tetszett ez a film nagyon. Tetszett, hogy Fischer őrülete nem lett túltolva, nem lett megalázó ez a film. A világbajnokság utáni hosszú éveket csak a film végén villantják fel, ekkor már valós felvételekkel. Számomra nagyon szomorú Bobby Fischer története, és szerintem elég ezekre a felvételekre egy pillantást vetni, nem kell elmagyaráznom, hogy miért.

Tetszett az is, hogy a film nem volt szájbarágós azzal kapcsolatban, hogy a történelmi viszonyokat bemutassa. Ha az oroszokat nem nézzük, csak egy-egy mondattal van jelezve, hogy itt most a nemzeti büszkeség is a tét. Érhetjük hát, hogy különösen a hidegháború idején miért volt annyi embernek fontos ez a győzelem. Nem hiszem, hogy más korban volt valaha ennyi rajongója egy sakkmesternek.

A sakkjátékosok világa egy annyira zárt, annyira idegen világ a többség számára… nehéz megérteni a dinamikáját, és kívülállóként talán soha nem is tudjuk. Hogy vajon miért annyira nagy dolog, ha egy sakkmester megtapsolja az őt legyőző másikat?
Emiatt az idegenség miatt volt nehéz számomra igazán elmerülni a filmben.
Mindent egybevetve tényleg érdekes film, a maga nemében szórakoztató is. Aki szereti az életrajzi filmeket, annak mindenképp érdemes megtekintenie.

Nagyon jól felépített életrajzi film, nem aprózza el magát, jó felvezetés után az 1972-es világbajnoki döntőre fókuszál. És nem utolsósorban feszültséggel telve mutat be egy olyan sportot, ami a külső szemlélő számára meglehetősen unalmas tud lenni. Maguire is jól hozza a zakkant zsenit.

Ez az életrajzi jellegű film elsősorban igazi amerikai sportfilm egy nagy nemzeti sikerről. A II. vh-t követő szovjet sakkfölénybe egyedül Fischer tudott belerondítani. Tkp. ezért is tett szert a Szpasszkijjal vívott csatájuk olyan jelentőségre, hogy az évszázad sakkmérkőzésének nevezték, külön kiemelve a 6. játszmát, amelynek végén Szpasszkij tényleg megtapsolta ellenfelét. Ennyi a történelem. Életrajzi, tehát szerepel benne némi gyerekkori felvezetés, de minden csak a karrier kezdete címszóval. Suhanunk a cél felé, és ez jól is van így. Feszes, izgalmas, könnyű azonosulni a győzelemre vágyó fiúval. Tobey Maguire kiváló. Külön érdemes kiemelni Szpasszkijt: mind a teremtett figurát, mind a megformálóját, Liev Schreibert. Egyrészt a forgatókönyv nem csinál belőle egy legyőzendő ellenséget. Az ábrázolás semleges, sőt inkább pozitív. Másrészt alig-alig van szövege, és éppen így feltűnő, hogy mégis milyen plasztikus alakká formálja őt a színész.
Nagyon visszafogottan, ám mégis egyértelműen állást foglalnak Fischer mentális állapotával kapcsolatban. Sokan gondolják azt, hogy Fischer manipulatív személyiség volt, és a pszichológiai hadviselést is bevetette. A másik verzió a paranoid szkizofrénia. Nem mintha a kettő kizárná egymást… Nagyon tetszettek azok az apróságok, amiket Szpasszkijra is átvisznek. Különcségét, zsenialitását is bemutatja a film, és hát a szovjet állampolgár életének természetes része a megfigyelt állapot… Egyszóval jó kis film ez, de a végét nagyon összecsapottnak éreztem. Ha már film, lehetett volna jobban dramaturgizálni, hogy Fischer hajlandó visszatérni a színpadra, és talán a Szpasszkij-féle tapsnál el kellett volna vágni a filmet.

A tavalyi Bohém rapszódiához tudnám hasonlítani: kisajátított egy témát, amiből fergeteges filmet lehetett volna készíteni.

Kemény sport ez a sakk. Ezt úgy gondolom, hogy jól bemutatta a film. Tobey nagyon jól hozta ezt a szerepet, nem értem, hogy miért nem kap több lehetőséget.
A politikai háttér szerencsére nem lett túltolva. Picit talán hosszabb volt a kelleténél.
A film közben eszembe jutott egy könyv, ami ugyan nem igaz történet, de abban egy sakkozóról szól, aki lassan megőrül.

Mindig szeretem az érdekes és igaz történeteket,lekötött. Eszméletlenül jól játszotta a szerepet Toby. Érdekes figura lehetett Bobby :)