Foglalkozásuk: Amerikai (2013–2018) 84% 37★

80-as évek Amerikája két KGB ügynökkel, akik úgy beépültek, hogy a saját gyerekeik sem sejtenek semmit sem. Ráadásul pár paróka, ruha, mi mindenre képes. Keri Russell szenzációs. Zseniális az egész, de tényleg. És amikor a szobányi számítógépeket látja az ember, meg a „korszerű” kémeszközöket, szinte a könny is kicsordul…:)

Mindig aggaszt amikor a többség által közberajongott sorozatnak állok neki, hogy nálam ez vajon mennyire fog működni hülye egy ízlésem van, na A látvánnyal, díszlettel, hangulattal semmi bajom nem volt. De valahogy hiányzott a szufla. Az a fajta, ami miatt darálhatnékom támad és egyszerűen kell a következő epizód, különben megőrülök. Na itt elmaradt a függőség, rákattanás és minden egyéb, hogy hanyatt vágódjak. Valahogy nem éreztem a karaktereket „életszagúnak”, hiába volt érdekes a cselekmény… lehet, hogy bele kéne rázódnom (jobban), de egy évad egyenlőre elég volt. Nem mondom, hogy kaszálom, de elrakom uborkaszezonra, jó lesz ez még valamikor.

Egyelőre a második évad felénél járok, hosszabb szünet után. Ez az a sorozat, aminek kifejezetten jót tett volna, ha az HBO rendezi. Bár a történelmi / gengszter drámáit nem szoktam nézni a csatornának, mert nem vonzanak be annyira, általánosságban azért jót tett volna neki ez-az finomítgatás. Ha az évadok 10 részesek lennének például, kicsit meg lehetne nyesni és több költőiséget lehetne belevinni, ami itt is van, csak nyomokban. Az identitásválság kérdése is nagyobb hangsúlyt kaphatna, nem minden részben lenne kevés akció, viszont amikor lenne, akkor az nagyot szólna, mert rendes felvezetést kapna. Ez egy olyan sorozat, amiben a legnagyobb hangsúlyt a kém-szervezkedés kapja, ami tudjuk, hogy önmagában csak előjáték, és vagy halogatni vagy siettetni hivatott a bajt, az eksönt. Viszont azt érzem, hogy emellett a dráma másodlagossá csúszik le. A történetvezetéssel nincs sok gond, bár mondom, engem kicsit idegel, hogy minden epizódban meg akarják dobni némi hajszával vagy akcióval a feszültséget, mert kénytelenek kompenzálni, a karakterfejlődésnek egyelőre viszont nincs igazán nyoma. Ez az, ami lehúzza az élményt és ami miatt csak néhol erős a dráma, mert egyelőre mindegy mit csináltak eddig, milyen döntéseket hoztak, nem látszik, hogy komolyan kihatna az életükre, minden megy, ahogy eddig is ment, tovább. Persze nem szidni akarom, mert tetszik, de szomorú, hogy egyelőre pont abban a leggyengébb a sorozat, ami a legnagyobb erőssége lehetne: a karakterdráma. Remélem ez még pozitívan változik idővel.

Nem érdekel a hidegháború. Ezt azért tartom fontosnak leszögezni, hogy látsszon, mennyire működik ez a sorozat. Persze rám amúgy is igaz, hogy történelmi sorozatokat akkor kezdek nézni, ha több (megbízható :D ) ismerős is esküszik rá, hogy jó – mint sorozat. Nem azért, mert a történelmi korra akarnék fókuszálni.
Ezzel együtt a hidegháború, na az nekem tényleg az a kategória, hogy „egy világháború után még nem volt elég bajuk?”. Úgyhogy eléggé ódzkodtam nekivágni a The Americansnek. Csak aztán jöttek azok a megbízható források…
És ez a sorozat tényleg nagyon működik. Izgalmas látni a nyolcvanas éveket is, mert ma már annyira más kémtechnika van a fejünkben, hogy nagyon mókás rádöbbenni, hogy persze, akkoriban folyamatosa cserélgetni kellett a kazettát a lehallgatókészülékben! De a legerősebb a karakterek dinamikája, működése.
Szerettem, hogy nemcsak a nőknek kell szexelni az információkért (és mellesleg idővel már egyre kevesebb lett az ilyen típusú infószerzés), meg persze azért egyezzünk meg abban, hogy Elisabeth valódi badass ebben a sorozatban. Szerettem a viszonyt a gyerekekkel, ennek alakulását éveken keresztül, a Paige-szál minden részét. Tetszett, a vége, mert spoiler.
A mellékszereplőket is nagyon kedveltem, bár egy-két kifutás meglepett (vagy fájt). spoiler
És az utolsó részben a nagyjelenet Stannel gyönyörű.
Jó volt nézni ezt a sorozatot, örülök, hogy belevágtam.