Egy szent szarvas meggyilkolása (2017) 64% 182★

Görög tragédiák, amikben valakinek a saját szerette életét kell kioltsa, mint az ennek alapjául szolgáló mítosz, vagy a Médea – morális súlyuknál fogva mindig az emberiség eszköztárában maradnak. A rendezés és a zene már eleve sűrű, feszültséggel teli légkört teremtenek, ez azonban a végletekig fokozódik ebben az első osztályú pszicho-horrorban, ahogy a történet halad előre és a szereplőkön eluralkodik a kétségbeesés. A színészi játék maradt Lanthimos már kitaposott útján, talán épp Bresson nyomdokaiban, legalábbis mindenképp nagyon gépies. Ez nekem sosem volt a kedvencem, de azt hiszem nem vett el igazán a filmből semmit. Aki látta a Dogtooth-ot, az tudja nagyjából milyen feszültségre számítson, bár igaz, ott sokkal jobban ráment a szatírára és több jelenet is meg lett nyomva, mint sokkoló epizód, itt pedig szépen, egyenletesen adagolja az ideget és csak néha ugrik meg a tű. Kiforrottabb film is a Dogtoothnál, bár az egy disztópikus agyrém és társadalomkritika, ez pedig inkább egy rémtörténet valami elemi, megfoghatatlan erőről, egy kérlelhetetlen igazságról ami megbénítja a nyugati embert és ami meghaladja a racionális gondolkodást. Istennek nem sok köze lehet hozzá, mégis könnyű párhuzamot vonni a doktor mizériája és aközött amit sok agnosztikus ember élhet meg, ha súlyos betegség éri a családot és az orvostudomány csak a vállát vonogatja. Sokat lehetne elmélkedni azon, hogy az orvos szerepe a történetben és a családban mennyiben felemelkedés és mennyiben bukás, a helyzet kegyetlen kettősséget tükröz. Sokat lehetne elmélkedni, hogy az ő helyében ki mit tenne, de a film erejét az adja, hogy ebbe még belegondolni is szörnyű. Ami nem tetszett, az az, hogy spoiler A filmnek akad hiányossága tehát, amit leginkább csak számomra érthetetlen szituációk vagy reakciók, vagy azok hiánya alkot. De még így is kitett magáért a rendező, és azt mondanám, hogy ha nem is olyan idegtépő, mint a Beszélnünk kell Kevinről! például, azért akinek az tetszett, az bőven elégedett lehet.

Apróságnak tűnhet, de lényeges, hogy ez a film nem Iphigénia történetének, pláne nem konkrétan Euripidész drámájának a feldolgozása. A címválasztás (meg az, hogy a tanár megemlíti Iphigénia nevét az apának) allúzió. Allúzióval akkor él az alkotó, ha valamilyen szempontból be akarja vonzani a másik művet – itt konkrétan a problematikát. Utal a műre, és nem az egészet vagy a mitológiai témát értelmezi újra, hanem csak annak az egyik, központi problémáját: a fogat fogért elvet. Ha keményebben állnék bele az összehasonlításba, amit azért meg fogok tenni, akkor ez a film nagyon alulmaradna. Euripidész darabja emberileg több szereplőt érintően is komplikáltabb, és az egész kérdéskör átgondoltsága is több rétegben fejthető csak fel. Szív Ernő meg is tette ezt helyettem, és olyan jó lenne könnyedén vele mondani: a rendező „semmiről nem tudott, amiről pedig beszélt, miközben olyan sok mindenről óhajtott szólni.” [[https://revizoronline.com/a-fecsego-potyautas-19/]] Ez van, és egyre inkább azt hiszem, ez egy ilyen rendező.
Ha viszont valaki tűnik valamilyennek, az mindig gyanakodásra ad okot. Jó lenne odacsapni, hogy ez egy jó film, de nem túl jó történet. Izgi, izgi, de nem elég okos. Körmönfont ugyan. Átgondolt – a maga módján. És akkor már gyanakodom, hogy ha valaki ilyet tud, akkor az nem lehet véletlen. Miközben Szív Ernő esztétikáját maximálisan a magaménak érzem, márpedig ő – hiába, a név kötelez – a szívet (lelket) hiányolja az egészből, azért nem lehet-e mégis, hogy Lanthimos ezt így képzeli el. Pontosan ahogy az a szív mechanikusan teszi a maga motorikus dolgát. A sok kis bizonyíték mellett erre a legnagyobb Colin Farrell szemöldöke: olyan nincs, hogy azok a szemöldökök ne rebbenjenek, ne moccanjanak össze, ne szaladjanak fel egyetlen egyszer sem a film folyamán csak úgy véletlenségből. Mert bizony, ezek a figurák nem lehetnek többek kivágott papírmaséknál, fröccsöntött emberkéknél, akik a maguk merevségében ide meg oda vannak téve szorgalmas kezek által. A kis automatonok lefuttatják csekély variánciájú programjaikat.
Lanthimos a komplexitáscsökkentést választotta. Lett egy steril, alig-alig emberi közössége. Míg a Barbie-ban emberi tulajdonságokkal akarták felturbózni a babákat, itt épp az ellenkező folyamat zajlik. Ennek viszont az lett a következménye, hogy ugyan készült egy izgi thriller, ami feldob egy kérdést, de semmi többel nem járul hozzá az átgondoláshoz. Mondjuk, minek is kellene? Nem egyértelmű minden? Ha van egy megoldhatatlan probléma, akkor elég csak megmutatni, kicsit dekázni vele, és ennyi. Pláne egy mozifilmben, egy tömegkulturális termékben. Ott a sorsról való gondolkodás csak fölöslegesen vinné el a fókuszt. Annyira szeretném azt gondolni, hogy Lanthimos nem elég okos, és ezért üresek maradnak a filmjei. Csak éppen közben meg azt látom, mindent kiműt, kidobál, kiráz, amire nem lehet egyértelmű azt mondani, na ez a lényeg. A többi már csak magyarázat, árnyalás, következmény, járulékos probléma, vagy éppen totál másik ügy.
Igen, ezért nincsen mindenre válasz benne. Nincs elvarrva minden szál, ami kívülről fityegőnek tűnik. Értem, és mégis, nekem ez így kevés. Mert a filmnek a 2/3-ánál el kellett fogadnom, hogy ez ennyi. A golyó legurul majd, és ennyi lesz. Addigra már annyira beszűkült a játéktér, hogy elszállt a borzongás belőlem. Izgulni azért izgultam. De ha a problémát akarnám valakivel megbeszélni, még mindig Agamemnónt és Ábrahámot állítanám szembe. Még mindig, újra meg újra azoknak a történeteknek az újraolvasásához térnék vissza, és ezt a filmet szánt szándékkal nem venném elő többet.

Hát ezek tuti nem voltak normálisak. Nem volt rossz film, de annyira azért nekem nem jött be, hogy kedvenc is legyen. Colin Farrell és Nicole Kidman jó színész páros volt, bár kicsit idegesítőek, főleg Colin karaktere. Már nagyon kíváncsi voltam erre a filmre igazándiból, nem is tudom mióta volt már várólistás, de csalódtam benne. Nem gondoltam volna, hogy ennyire lassú lefolyású, és vontatott lesz. Nem is annyira horror, inkább drámai volt az egész hangulata. spoiler Azért nem bánom, hogy megnéztem, egynek elment.

Mi volt ez?? A szent idő meggyilkolása. Ami megmarad belőle, az elveszett időt búsulása, amit a filmre áldoztam. Ebben nekem nem volt semmi művészi, azért sodort magával végig, mert a „hogyan” kérdésre választ akartam kapni. Hát pont ezt meg se parittyázta. És akkor már a „miért” sem érdekes. (ami egyébként szerintem elcsépelt téma volt) Ha nincs a „hogyan”-ra válasz, akkor miért higgyem el, hogy megtörténik. Ennyire vérszegény mondanivaló erősebb plotot kérne, ez…ez több, mint dögunalom, ez bosszantás.

„Do you understand? It's metaphorical. My example. It's a metaphor. I mean, it's… it's symbolic.”

Komolyan gondolkodtam azon, hogy tetszett-e nekem ez a film, hosszas töprengés után arra jutottam, hogy voltak benne dolgok, amik tetszettek. (Hozzátartozik, hogy a Kutyafogat egyáltalán nem szerettem, épp ezért szkippeltem A homárt is, de a „titokzatos idegen beférkőzik valakinek az életébe és tönkreteszi őt” az egyik legjobb filmes alműfaj, szóval ezt nem hagyhattam ki.)

A sztori egyébként nem nagy durranás, és a legnagyobb része megmagyarázatlan marad (lásd az idézetet legfelül), a lényeg az atmoszféra – tökéletesen gépies, monoton, szenvtelen színészi játék, lassú, kísérteties zoomok, a kamera mindig úgy helyezkedik el, hogy a néző külső szemlélő maradjon, röviden szólva: a film szándékosan megtagad a nézőtől bármilyen érzelmi kötődést a karakterekhez. Hibátlanul eléri a célját, de hogy tetszik-e, amit csinál? Hmm.

Ami egyértelmű pozitívum, hogy a színészek a toppon vannak, főleg Nicole Kidman, aki persze alap, hogy tökéletes jégkirálynő, és Barry Keoghan, akinek elhittem, hogy egy félszeg tinifiú, aki akaratán kívül is valami magasabb hatalmat képvisel, és annyira baljós, hogy akárhányszor kinyitja a száját, a háttérben megszólal a horrorzene. A soundtrack egyértelműen 10/10-es, szinte nonstop zúg és morog a háttérben, teljesen üres és hétköznapi párbeszédeket téve kísértetiessé.

A horror mellett a maga rémálomszerű módján ez egy vicces film, és ez jó, hogy nem veszi olyan komolyan magát, de ugyanakkor szinte látom magam előtt, hogy Yorgos Lanthimos kuncog a markába, hogy „ezen jól ki fognak akadni”, így ebben is van valami elidegenítő. Szóval, bár voltak benne dolgok, amik tetszettek, összességében túl száraz és hideg ahhoz, hogy igazán kedveljem.

Ha nem moziban láttam volna tuti, hogy nem nézem végig. Viszont könyvben szívesen olvastam volna, bizonyos részeknél félre tudtam volna tenni egy időre néhány mély levegő kíséretében.
Az első fele vontatott, a második nyomasztó és sokszor arcul és szíven üt, a vége pedig… Nekem kicsit sok. Nem sok ismerősömnek ajánlanám. Sőt. Nem ajánlom senkinek.
Sok nyitott kérdést hagyott maga után:
– spoiler
– spoiler

Mégis szórok rá néhány csillagot… Mert hatással volt rám. Gondolom ez volt a cél.

De legalább holnap lesz mit kibeszélni a lányokkal.

És Euripidész forog a sírjában…

A hozzászólások alapján ezt a filmet vagy érti valaki és annak szimbolikáját vagy nem. Én nem értem és ezért számomra ez egy öncélú blöff. A színészek jók, de a történet és a film semmi nem nyújt.

Nagyon nehéz egy olyan filmről írni amiről nem tudom eldönteni, hogy amúgy tetszett-e. Én tényleg eljutottam valamikor egy fél éve a szintre, hogy mind Yorgos Lanthimos mind Nicole Kidman iránt elfogult tudok lenni. Csak az a baj, hogy iszonyatosan bizonytalan voltam már a film első fél órája után is csak azon tudtam kattogni, hogy nekem most tetszik ez a film? A nagyobb baj pedig, hogy a vége után is csak ez az ami elgondolkodtat.
Az atmoszféra fojtogat aztán a film sorban rúgja fel azt amit amúgy egy hagyományos bosszú thrillerben elvárnánk. spoiler Az egész sokszor totálisan nevetséges máskor meg szörnyen kényelmetlen.
Egy ponton viszont nincs bennem kétség mégpedig azt zseniálisnak tartom, hogy spoiler Nem tudom, hogy ennek célja esetleg az emberben lakozó iszonyatos túlélési ösztön kifigurázása volt-e vagy csak egyszerűen abszurd akart lenni a dolog, ötletem sincs. De jól működik és érdekes volt nem azt látni amire az ember számít.
A párbeszédek mint a legtöbb Lanthimos filmben az esetek többségében teljesen monotonok és itt is teljesen aberrált dolgokat nézhetünk végig úgy mintha ez a szereplők napi rutinja lenne. Biztosan nem lesz a kedvenc filmem tőle és büszkén vállalom, hogy ennek főleg az lehet az oka, hogy nem nagyon értettem mi is a(z) cél/üzenet. Nekem sokszor már tényleg nyúlt a film mint a rétestészta és nem jukadt ki sehová sem. :( :( :(

A felépítés, az atmoszféra és a zene összejátszása ezekkel zseniális volt, az első perctől kezdve fojtogatott a film. Szétidegesített, hogy történjen már valami, legyen már durva, mert ez a csendes, nyugodt, lassú érvagdosás, amit művelt, egyszerűen kínzás volt. Alig vártam, hogy a két szülő egymásnak essen, megpróbálják meggyilkolni egymást, vagy hogy az apa öngyilkos legyen. De ez, amit kaptam… te jó ég! Ennyire beteg, szörnyeteg filmet még életemben nem láttam, mint ez.