Delta Kommandó (Delta Kommandó 1.) (1986) 60% 22★

Nagyon furcsa, egymástól messze eltartó szélsőségek különösen jól működő párosításából született ez a mozi. A hetvenes-nyolcvanas években készült gép-eltérítős filmek után a Delta Force vélhetően jól kiérlelt stílusgyakorlat lehetett már az izraeli produkciós cégnek, de mint minden hasonló tematikájú darabot, napjainkban megtekinteni különösen fűszeres élmény, hála a térségben dúló újabb kegyetlen harcoknak.

A történet két legfőbb összetevője egyrészt a gép-eltérítős dráma, amiben felvillan rengeteg pszichológiai, szociális aspektus. Chuck Norris-akciófilmhez mérten erős, jól megírt és rendezett, feszült, nyomasztó szekvenciák ezek, melyek tökéletesen megfestik nekünk a géprablás és az ártatlanok ellen elkövetett akciók semmilyen ideológia által nem igazolható aktusának szörnyűségét. Ezekben (az egyébként a történet teljes egészét nézve eléggé szűkre szabott) jelenetekben minden pont ül, legyen szó a német légiutaskísérő helytállásáról és ellenkezéséről, a terroristák megszállott célratörőségéről és mégis felvillanó humanizmusáról, a túszok mellett kiálló keresztény tiszteletesről.
A kérdés az, kár-e, hogy mindezt a remek drámai alapot végül alárendelték egy akciófilmnek. Egy kifogástalanul működő, élvezetes, mai szemmel is tökéletesen felvállalható deattólmég akciófilmnek…
Ebben őszintén nehezen tudok döntésre jutni. Tény, hogy a Delta Force által bemutatott konfliktus és annak végkimenetele kielégítő a néző számára, a terrorizmussal a nyugati világban semmilyen formában nem lehet azonosulni, így természetesen igazoltnak, helyénvalónak, elégtételszerűnek érzünk minden cool megmozdulást, amit a fekete sapis amcsik csinálnak a vélt-valós közel-keleti helyszíneken. A kivitelezést sem kell szégyellnie a mozinak, látványos és dinamikus, jól megkomponált, egyedül talán csak Norris nem érzi magát nyeregben: feltűnően még szűkebbre húzza amúgy sem túl épületes színészi eszköztárát, és minden hangsúlyt a fizikai állóképességre és teljesítményre helyez. Karakter-formálására gyanúm szerint a filmben szereplő színésznagyságok jelenléte lehetett ilyen hatással, érdekes módon nem is nagyon van közös jelenete mondjuk George Kennedyvel vagy Martin Balsammal. Lee Marvin öregkorára már nem nagyon válogatott és főleg nem nagyon törte össze magát az elvállalt szerepek terén, Norris pedig még az ő jelenlétében is mintha merevre lenne fagyva. Furcsa mód miközben ez karrierjének egyik máig is legtöbb potenciális aspektussal bíró filmje, ő maga a lehető legkevesebbet teszi bele, egyúttal tökéletesen reprezentálja a sokat hivatkozott, kissé lefitymált, mémesedett Chuck Norris-jelenséget.

A film ideológiai hátterét illetően: ugyan látványosan amerikai piacra szánt, bevétel-orientált, kreatív szempontból mégis izraeli kézben lévő projektről beszélünk, ami így furcsán izgalmas húrokat tud megpendíteni. Egyrészről a Reagan-éra Hollywooddal szemben támasztott elvárásainak megfelel a produktum, de bőven nincs meg benne az az ostobaságba torkolló szögletesség, ami rengeteg korabeli amerikai akciómozit jellemez. Szigorúan minőségét tekintve a film és általa Norris itt fölébe kerekedik Rambónak és Matrix ezredesnek, stilisztikai szempontból Golan és a stábja magasabb szintre emelte a pörgőrúgások között motorról rakétázó hős kalandját. Mondanivalóval rendelkező alkotás ez, ami képes mélyebb gondolatokat és érzelmeket sugározni, miközben szigorú tárgyilagosságában tényleg nem lépi át egy fegyverfetisztiszta akcióorgia kereteit és igazságosztásra vonatkozó hatásmechanizmusát. Sajnálom, hogy nincs ilyen adatunk, de nagy tétben mernék rá fogadni, hogy Európában és akár a Golan-Globus stúdió hazai pályáján jobban meg tudta érinteni a film a nézőket, mint a hagyományosan felszínesebb és egyszerűbb, a nyolcvanas évek színes pezsgésébe jobban illő mozikra hangolt amerikai közönséget. Hangsúlyoznám, mindez nem teszi filmművészeti alkotássá a Delta Force-ot, de megakadályozza, hogy röhejességbe fulladjon, vagy hogy ne állja ki az idő próbáját.
Ezt a kettőséget támasztja egyébként alá Alan Silvestri monoton elektronikus zenei alapja is: primitívségében a célratörő nagyszerűsége, lehetetlenség nem felszívni a belőle áradó magasztosságot.

Mindig is korrekt filmnek gondoltam, sokadik nézésre is úgy vélem, kb. az egyik legjobban kivitelezett akciómozija a saját korának, volumenét tekintve ugyanolyan félreismert csúcsteljesítménye a műfajnak, mint az Úszó erőd. Mindenképpen ajánlom, de a Norris-szal kapcsolatos aggályokat és sztereotípiákat előbb tegyük le a bejárati ajtó küszöbénél.