Dajkamesék hölgyeknek (1964) 79% 18★

Jó kis vígjáték volt, ahogy a Riviéra vadorzói is. Szinte szó szerint vett át jeleneteket a későbbi film, bár a vége más a két alkotásnak. Érdemes egyszer időt szánni rá.

Olyan rossz, amikor egy filmről az első, legmeghatározóbb érzésünk és benyomásunk egy ilyen apróság, de könyörgöm: ki a fenének jutott eszébe, hogy Józsa Imrével szinkronizáltassa Marlon Brandót? Nem tűnt fel, nem volt világos első ránézésre, mennyire nem illik egymáshoz a két személyiség, mennyire Brando – amúgy is kérdéses – karakterformálásának rosszabb, nevetségesebb oldalát hangsúlyozza az egyébként rendkívül karizmatikus orgánummal bíró, de egyszerűen nem ide illő Józsa? Egészen meghökkentő az élmény, és csupán azért nem bánom nagyon, hogy elvitte a fókuszt magáról a filmről, mert a Dajkamesék hölgyeknek olyan nagyon nagyot azért nem villant alaphangon.

Viszonylag natúr békebeli vígjátékról beszélünk esetében, két szélhámos nőcsábásszal a középpontban. Közülük Nivennek éppenséggel volt tapasztalata a vígjátékok terén, remek komikusnak is tartom őt, itt hozza a tőle elvárható szintet – bár őszintén, ha már efféle szerep és történet, nem inkább még egyszer a Rózsaszín párduc? Azt hiszem, de, és ezzel sokat elmondtam a filmről.
Brando: nem tartom ördögtől való gondolatnak, hogy komikusként is megismerjük őt, sőt, ahogy a nagy színészbálványok közül például Delon nagyon ritkán, de nagyon magabiztosan jól teljesített efféle szerepekben, úgy Brando kapcsán is jogos az elvárás, hogy legalább egy jól sikerült filmben mutassa meg az ilyen irányú képességeit. Bár a filmből mindent egybevetve nem lóg ki, illetve úgy tűnik, tetszik neki, amit csinál, azért mégiscsak fészkelődik tőle a néző. Az alakítása egyszerűen cringe, furcsán van valami mélyen nyugtalanító és kínos a kisugárzásában. Pontosan azt a pszichopata örvénylő energiát nem tudja elrejteni magában, ami olyan nagyszerűvé tette őt valóban zavart, vagy éppen hogy belső vívódásokkal küzdő, esetleg neurotikus szerepekben. Van egy sztori az IMDB-n, miszerint Brando annyira viccesnek találta Nivent, hogy sokszor fékezhetetlen röhögésben tört ki a felvételek közben, így erőlködnie kellett, hogy ne nézzen a brit kollégája szemébe. A végeredmény az, például rögtön a sztori elején, a vonaton való találkozásukkor, hogy Freddy jól láthatóan úgy nézelődik minden létező irányba beszélgetésük közben, mint egy tikkes. És ez csak a többedik adalék még rögtön a ténylegesen cselekmény elindulása előtt: spoiler – finoman szólva csúnyán öregedő jelenet, és nem korunk hiperérzékenysége miatt.
Máskülönben maga a történet klasszikus, ami megannyi újragondolást megélt. Tisztességes szórakoztató moziról beszélünk, nincs igazán kifogásom vele szemben, bár mint írtam, Nivent láttam jobban teljesíteni hasonló helyzetben, Brandóban elmélyedni pedig kimondottan veszélyesnek tűnik.

Nem rossz darab. Úgy hét, hogy személy szerint a hatost reálisabbnak tartanám, de mindent egybevetve ez tényleg egy nagyon korrekt korabeli komédia. Merem ajánlani.