Capote (2005) 81% 77★

Attól még, hogy egy film egy híres íróról szól, legföljebb a bölcsészek nyilvántartási listájára kerül fel. És attól sem lesz jó a film, hogy a színész tökéletesen utánozza a megszemélyesítendőt: pusztán a színészi kvalitásokra tudunk következteni. Jó filmet viszont sokféleképpen lehet készíteni. Ó persze, a sznobéria sokat tud mindenen dobni. Idegesítő a főszereplő? Nem olvastál semmit az írótól? Hát én felülemelkedtem a nyávogáson, és ismerem az életművet, sőt még Harper Lee-ét is. Ergó, ha erre a filmre hivatkozom, kiválasztott vagyok. De azért, ismerjük el, ez ritkán elég a megváltáshoz.
Mit tud akkor ez a film? Mitől válik megismételhetetlen csodává?
A forgatókönyv zsenialitása a saját korlátozottságának beismeréséből fakad: öt év obszessziót lépésről lépésre a maga teljességében nem lehet megmutatni, de talán istenigazából megérteni sem. Nem tudunk benne ülni Capote fejében-lelkében, és ha még meg is tehetnénk, van-e az igazságnak kijelölt és újra végigjárható útja?
Elengedik hát a mindentudóság eszményét, és egy-egy vezérgondolaton, hangsúlyos sejtésen túl megmaradnak az érzékeltetés szintjén. Jelenetek, töredékesség. A mellékes is lehet hangsúlyos, hiszen mindenképpen érintkezik a lényeggel, az énnel. Nem egyértelműségek vannak, hanem sejtések. Még a saját életünkben is.
És, atyaég, micsoda képkockák vannak ebben a filmben! Olyan portrékat vesz a kamera, hogy a színészek a legapróbb gesztusaikat is megoszthatják velünk. De a legfélelmetesebbek a szabadtéri képek. A ház, a kopár fák. Vagy éppen ahol az ember és a táj együtt van, ahogy Philip Seymour Hoffman a sáros úton reménytelenül várja a Chevrolet mellett, hogy egy ismeretlen erő őt is kiragadja Kansasból.

Négy élet 40 dollárért. Egy élet egy regényért. spoiler Megrázó film.

Nyomasztó egy film, de nagyon érdekes történet. Néha vontatott volt és roppantmód idegesített a szinkron, nem csak Truman nyávogós hangja, de a beszéde, nevetése is… Oké, lehet, hogy tényleg ilyen volt, de nekem ez szinte élvezhetetlenné tette a filmet.

Olvastam a könyvet is, de most nem az jön, hogy a könyv mennyivel jobb volt, mert bár mindkét mű eléri ezt a kicsit önmagunkkal való meghasonulást, mikor beleshetünk a függöny mögé, és kiderül, hogy ott is ugyanolyan emberek vannak mint mi, a kettőt nem lehet összehasonlítani… Nem, nem, mert a két mű alapvetően másról szól. Ez a film olyan kérdéseket boncolgat, hogy mennyire lehet egy embert „kihasználni”, „felhasználni” a saját célunkhoz, még akkor is, ha ennek az embernek nem esik bántódása; hogy mit jelent az, ha megszelidítünk valakit, mint ahogy a kis herceg megszelidítette a rókát, és, hogy ez milyen felelőséggel és következményekkel jár; illetve, hogy le kell menni a mélységek mélyéig, ha valami igazán jót, egy igazi műalkotást akarunk alkotni, és, hogy az ilyen mű nem múlik el nyomtalanul, felforgatja, megváltoztatja az alkotója életét… És mivel olvastam a könyvet, bizton állíthatom, hogy az én megítélésem szerint is mestermű, és, hogy nem csodálkozom, hogy Capote alkoholizmusba menekült, mert egy ilyen megosztó élethelyzetet ennyire közel engedni magadhoz ilyen hosszú ideig, bizony, kemény dolog… Nagyszerűen mutatja meg ezt is a film!
És elképesztő húzás volt egy „dokumentumfilmet” készíteni a „dokumentumregény” megalkotójáról!

Néha vontatott volt, de mindenképpen érdemes!
(Ha lehet, akkor eredeti nyelven nézzétek, mert oké, hogy Capote más csapatban játszott, de a szinkron nyávogása túlzás.)

A könyv befejezése után azonnal megnéztem ezt a filmet, és remek kiegészítői egymásnak. Nem jobb egyik, mint a másik, hanem más – és emiatt más élményt adnak. A könyv sokkal részletesebb, több információval szolgál, jobban megértjük, hogy miért alakult ki ez a furcsa barátság Capote és Perry között, a film pedig bemutatja Capote különc személyiségét és világát.
Érdekes, végig lebilincselő film, remek színészi alakításokkal.

Olvastam a regényt, igazából az hozott el a filmhez, de Capote-ról nem tudok sokat. A film szépen mutatja be azt, hogy mennyire sajátos viszony volt az író és az elítéltek között. Nem tudom mindez a valóságban hogy zajlott le, néha szerintem kissé felszínesre sikeredett néhány jelenet. Ami nagyon fura volt az Capote szinkronhangja, nem tudom, hogy eredetiben mennyire fura a hangja PSH-nak (aki egyébként kiválóan alakította ezt a furcsa, de nagyon tehetséges ember) és mennyi ebből a rájátszás, de a szinkron elég kellemetlenre sikeredett az ő esetében.

Felkavaró és bizarr az egész történet, kezdve a kansasi kegyetlen négyes gyilkosságtól, egészen odáig, hogy Capote regényt írt az esetből és ennek során ennyire összebarátkozott a gyilkosokkal, főleg Perry Smith-szel. Napok óta nem hagy nyugodni a sztori, mert éppen tegnap végeztem a könyvvel (Hidegvérrel). Az emberség és a gonoszság viaskodik egyfolytában a történetben és egyik sem bír a másikkal. Nagyon sokat mond ez az emberről és az emberi lét paradoxonáról.
A film, mint alkotás jó, mert Philip Seymour Hoffman zseniális benne, de úgy érzem, hogy nagyon nagy vonalakban tudta csak visszaadni az író kötődését a regénye főszereplőihez, a gyilkosokhoz. Viszont jó kiegészítője a könyvnek, amibe Capote nem írta bele saját öt éves küzdelmét az írással,konkrét személyes benyomásait a gyilkosokról. A filmet és a regényt együtt ajánlom, felkavaró, emlékezetes sztori.

Nagyon monotonnak éreztem, és Hoffman szinkronhangja sem segített rajta.
Végig azt vártam, hogy történjen valami. Sajnos nem fogott meg, de a regényt ennek ellenére el fogom olvasni.

Nagy reményekkel vágtam neki ennek a filmnek, mert Truman Capote világa mindig is érdekelt, az pedig főleg, hogy mindez Philip Seymour Hoffman szűrőjén keresztül hogy jelenik meg. Az alakítás valóban emlékezetes, de számomra nem hibátlan, néhol túlzó volt, és kizökkentett a filmélményből. Sajnos nekem PSH néhol még mindig az a dohánytól sárga hajú és fogú jobb sorsra érdmes színész, aki a derült égből Pollyban Sandy Lyle karakterét alakította. A történet ettől függetlenül érdekes volt, bár nekem helyenként hosszú és kicsit unalomba fulladó.