Café Society (2016) 64% 112★

Wow. Már az elején le kell szögezzem, hogy a főszereplők egyikét, sőt, Woody Allent se szeretem, de ez a film nagyon bejött. Lehet, csak a korszak, a zenék, a ruhák miatt, de mégis. El voltam ájulva Kristen Stewart-tól, szerintem nagyon illett rá ez a szerep és szuperül nézett ki (nem úgy, mint általában…alkoholistának). Jesse meh, nem őt választottam volna, kis pupos, és Anna Camp, mint kezdő prosti, nagyot röhögtem.

Ez a film is remekül bizonyítja, hogy csak azért, mert valamit Woody Allen csinál, még nincs garancia arra, hogy jó lesz, vagy hogy érdemes volt egyáltalán elkészíteni. Mivel az öreg minden évben letesz egy filmet az asztalra, várható is, hogy nem lesz mind felkapott vagy dicsért. Az egyedüli érdekes szál a filmben, ami valami eredetiséget és komikumot hozott az a prostituált volt, amit pár perc alatt gondosan, végleg elvágott. Egyébként egy sokszor bemutatott történet kis szerelmi háromszöggel, mindből volt már jobb és érdekesebb, a film hangulata és az akkori „kultúrközeg” is vérgyenge, máshol jobban vissza tudták adni azokat az időket. Én soha nem voltam egy rajongója WA-nek és jó eséllyel soha nem is leszek az, de azért van 1-2 filmje, amit nem tartok rossznak. Ezt a semmilyen, elejétől végéig fillert igen.

Az alaphangulat meg a film környezete tetszett, de a szereplőket nem lehet megkedvelni. Nekem ez nem fért bele a tipikus Woody Allen film kategóriába emiatt.

Kínos vagy sem, némi idő kellett nekem, mire leesett (?) Woody Allen mondanivalója – és a függő befejezés, szóval, már nem puffogok magamban, és megadom a 8 csillagot.
Ez tkp. egy poliamor film. Ennyi. Egyetlen szóval így lehet a legpontosabban jellemezni a történetet, amire egyébként simán adtam volna akár 10-est is – amennyiben a fiatalabbik férfiszereplő csak egy kicsit is belopta volna magát a szívembe. De nem tette. Számomra ő nem volt több színtelen-szagtalan, átlátszó folyadéknál, pedig amúgy a felépülő szituáció (utólag) leesett, és el is tudtam volna fogadni, hiszen ilyen tényleg van.
Véletlenül sem számítottam arra, hogy storyline során végül ide fogunk kilyukadni… Miközben néztem, totális görcsben állt a gyomrom, annyira drukkoltam az age gap vonulatnak. :'D spoiler Philt nagyon utáltam, de aztán (hurrá!) sikerült megszerettetnie magát avagy kapcsolt a drága :P.
Ahogy azt már fentebb is említettem, Bobby nem lett a kedvencem. Vele kapcsolatban én, mint néző, nem éreztem magam semennyire dilemmahelyzetben, még úgy sem, hogy itt szegény Steve Carrellt is sikerült úgy „átgyúrniuk”, hogy önmagához képest meglehetősen kevéssé legyen vonzó. Pedig szerintem amúgy ő egy helyes pasi. ;)
Vonnie. Tetszett a karaktere, megmondom őszintén. Még az is, amivel később sikerül kis meglepetést okoznia. spoiler Az egyedüli, amivel nem tudtam mit kezdeni, és haragudtam, az a sebesség. De ugyanez elmondható a másik szereplőről is.
Nekem nincs bajom a „kilépünk egy kapcsolatból és kezdünk egy újat” dologgal akkor sem, ha az ominózus rilésön történetesen egy házasság (sőt, én direkt üdvözlöm, amikor abból menekül az ember :'D :P), csak azzal nem tudok mit kezdeni, amikor ezek a változások úgymond… túl gyorsak. spoiler Bár ebben a felállásban lehet, hogy ez mégis csak így működik, ezt bevallom töredelmesen, nem tudom. spoiler Szóval, a kezdeti úgymond érthetetlen pislogás és „csalódottság” után amondó vagyok, hogy ez egy egész jó film.
(Még jó, hogy megrágtam magamban, különben gonoszul csak egy 6-ossal böktem volna ki a készítők szemét. :D)

Bevallom, ez a film csak a színészek miatt érdekelt ennyire, és nagyjából csak miattuk érte meg megnézni, ugyanis nem igazán gazdagodtam semmivel a film megnézése után, sőt, csak elgondolkodtam, hogy Kristen Stewarton mit eszik csávókám Blake Livleyvel szemben. Nekem nem jött át a nagy és feledhetetlen szerelmi történet, de biztos velem van a gond. Egyébként hangulatában megvoltak a 30-as évek, de még egyszer biztos nem nézem újra még a színészek miatt sem.

A Káprázatos holdvilághoz képest értékeltem viszonylag minimálisra a filmet. (egymás után láttam őket) Az valamivel jobban tetszett, Mr. Darcy-t még Bridget mutatta be nekem és egész jól alakult az ismeretségünk. Szavaimat ennél a filmnél (Café Society) tartva azt mondom, hogy egy dologra sikerült csak figyelnem, de arra nagyon. Ez pedig Jesse Eisenberg játéka volt. Őt is jól ismerem Fincher Zuckerbergeként, de A faluban, vagy a Kóser játszmában is láthattuk. Megemlítem a Hétköznapi titkainkat is, stb. sorolhatnám még. Emlékszem a szerepeire, mert már akkor (a korábbi filmjeinél) látni lehetett, hogy van ennek a fiúnak egy igen bamba tekintete, egy esetlen, csisze-csosza járása, tesze-tosza mozgása (csak a fokozás kedvéért), szóval, hogy akár Woody Allen-es is lehetne. Na, hát ebben a filmben aztán ez meg is történt. És én nem is tudtam másra figyelni, csak arra, hogy mennyire Woody-s, és vajon hányszor mondhatta az öreg neki, hogy ebben a jelenetben ilyen lennék, abban meg olyan. Még J.E. meg is győzött volna, hogy nem annyira gyenge ez a történet, és a végén is sikerült elhinnem a melankolikus merengést, de sok minden más hiányzott, nekem, aki nagy lelkesedője vagyok a rendezőnek.

Nem igazán voltak elvárásaim, amikor nekiültem, mert addig csak negatív kritikát olvastam róla, de nem hiszem, hogy pont emiatt tetszett volna.
Meg merem kockáztatni, hogy értem, mit akart WA ebből kihozni: rendezett egy közhelyekkel túlzsúfolt filmet, archetipikus karakterekkel, amiket tovább erősítenek a coelhoi magasságú (vagy inkább mélységű) idézetek; de olyan ügyesen el tudta ezeknek az élét mosni – beleépítve a sajátos humorát-, hogy egy érdekes és kedves alkotás lett belőle. Bár szerintem Kristen Stewarthoz nem illik ez a karakter, és valószínűsítem, hogy Jesse szerepét WA a fiatalkori énjének írta, de teljesen élvezhető volt. Nem mondom, hogy havonta újra fogom nézni, de semmiképp sem szabad alábecsülni.

Az Éjfélkor Párizsban után ez most egy kicsit csalódás volt.
Ami ott melankolikus, elvágyódó hangulat volt, az itt vontatottság. Ami ott megható, plátói szerelem, az itt szenvelgő vágyódás. Ami ott Marion Cotillard, az itt Kristen Stewart :D (bár kivételesen Kristen több mint tisztességes alakítást nyújtott, szóval nem rugdalom).
Egyedül Steve Carell Philje volt szimpatikus, magamban azt kívántam, bár róla szólna az egész film, mivel Bobby leginkább csak idegesített, és amit Vonnie-val és Veronicával művelt, az kimondottan taszított. Sőt, összességében egész végig az járt a fejemben, hogy ezt az egészet mennyivel jobban meg lehetett volna csinálni, mert őszintén, Hollywood hőskora ennél sokkal-sokkal többet érdemel.
Attól félek, ha nem Fitzgeraldot, Hemingwayt és Dalít produkál, Woody Allen nem épp az én rendezőm (de ne legyen igazam, és sikerüljön egymásra hangolódnunk a közeljövőben).

Lassan már ott tartok, hogy nem tudok leállni, ha Woody Allenről van szó, és imádom a filmjeit. Ez most kicsit távol áll attól, amit eddig megszerettem, mindenesetre nem volt rossz, se unalmas. Tetszett, hogy a többi filmjéhez – amiket láttam – hasonlóan ugyancsak hűen ábrázolja ezt a régi klasszikus hollyWoody világot. :) Imádom az aláfestő zenéket, szerintem nagyon illenek ehhez a színes, kicsit hóbortos, kicsit felszínes, de annál inkább érzelmes meg elgondolkodtató történethez.
Bár ez most annyira nem is elgondolkodtató, nem is vicces, inkább csak kicsit kiszámítható. De persze semmilyen szövődményes, mély jelentés nem szükséges ahhoz, hogy lássunk egy jó Woody Allen filmet, csak kicsit hiányoltam belőle a még több humort, a még több mondanivalót, a még több üzenetet. Azt, amit kellett, azt megcsinálta, nagyon profi módon, nem mesterkélt, inkább természetes, de valami plusz hiányzik.
Lehet, hogy ehhez kicsit hozzátett egy-két színész alakítása is; először furcsa volt látni Kristen Stewartot ezekben a bájos ruhácskákban, és közben meg a hanghordozása minden pillanatában a fiús, nemtörődöm, cseppet sem megjátszott, hanem igazi Kristent látni, amilyen szerintem valójában is ő. Kicsit ambivalensnek hatott a karaktere, és nem vagyok benne biztos, hogy ő volt a megfelelő ember erre a szerepre. Ellenben Blake Lively; ez a nő hihetetlenül gyönyörű, és annyira beleillik a classic hollywoodba, hogy nagyon. A mosolya, a megjelenése, minden mozdulata. Már az Adaline varázslatos élete című filmnek is ezt a fényességet láttam benne, és szerintem még több ilyen szerepet kéne kapnia.
Összességében véve nem volt rossz film, sőt, az kifejezetten tetszett, ahogy szembeállt egymással a hétköznapi gengsztervilág, ahol bármikor bármi megtörténhet, és a csilli-villi ragyogó házak Beverly Hillsben. Egy nézést biztos megért! :)

Megvolt ebben a filmben szinte minden, amit szeretek, valahogy mégsem tudott magával ragadni. Hiába a csodálatos, ’30-as évekbeli amerikai atmoszféra, a csipet Hollywood, a gengsztertéma, amivel az utóbbi hetekben jó pár alkotásban találkoztam (s talán mostanra ráuntam volna? nem, nem az volt itt a baj), a jelenetek alatt folyamatosan szóló jazz, egyáltalán nem érdekeltek a történések. A csendes egyhangúság, a filozofálgatás, a kissé neurotikus, önmagát kereső főhős, vagyis a Woody Allen-filmek sajátjai más alkalmakkor könnyen utat találtak hozzám, ezúttal azonban csak untattak. A hollywoodi történetszállal kapcsolatban többet vártam az akkoriban híres rendezők, színészek neveinek random felsorolásán, illetve némelyikük rövid megjelenésén kívül, a gengszterek jeleneteinek fekete humora ideig-óráig működött, a szerelmi szál azonban nem fogott meg. Vonnie (amely névről nem tudtam nem a Von-Von becenévre és ezzel együtt a Ron-Lavender katasztrófára asszociálni) szerepében Kristen Stewartnál azt éreztem, még mindig az Alkonyatban kifejlesztett eszköztárral dolgozik, s kémia se volt igazán közte és az egyébként remeklő Jesse Eisenberg között. Már egy ideje terveztem, hogy megnézem ezt a filmet, s az érdeklődésemből kifolyólag nagyon reméltem, hogy tetszeni fog, úgyhogy kellemetlen meglepetésként ért, hogy ennyire nem tudott lekötni; csupán egy színes-szagos, de üres buborék volt, ami pillanatok alatt kipukkadt, nulla érzelmet hagyva maga után.