Az utolsó kardvágás (2002) 78% 5★

Őszintén, nem számítottam erre. Vizsgaidőszaki szamurájfilm nézés, úgy kezdtem el ezt a filmet, hogy majd lesz valami, aztán te jó ég, lett. Az első tíz percben majdnem kikapcsoltam, Saito bicskanyitogató stílusa (ami egyébként a film feléig fennmarad, az ember legszívesebben megsimogatná egy péklapáttal), Kanichiro egész lénye, minden irritált. De aztán rávettem magam, hogy nézzem már végig, a jó öreg Meiji kor, Shinsengumi, szamurájok téma annyira ritkán lő mellé nálam, nem létezik, hogy utálni fogom.
Nagyon meglepett, hogy milyen hatással volt rám a végére ez a film. Ha röviden akarnám összefoglalni, egy nagyon fura barátságról szól a két főszereplő között, amire Saito idős korában visszatekint. Az elején az egész borzalmasan abszurd, gyakorlatilag olyan, mintha Kanichiro eldöntené, hogy ők ketten innentől legjobb barátok lesznek, Saito pedig olyannyira utálja, hogy tényleg probléma nélkül megölné. De percről percre alakul a kapcsolatuk, apró gesztusokból, gondolatokból ismerik meg egymást, és ismeri meg őket a néző, és a film felénél már ott tartottam, hogy mindkét karaktert kedveltem, izgultam értük, átéreztem a vívódásukat. Mondhatom, hogy az egyik legszebb frenemy kapcsolat lett az egészből, amit eddig filmen láttam, pedig általánosságban szeretem ezeket a kapcsolatokat.
Japán színészekkel annyira nem vagyok képben, de speciel Satou Kouichit már láttam másban, ott Serizawa Kamoként, és sokkal jobban állt neki ez a szerep. Hiteles volt, hatásos volt, össze tudta zavarni az embert. Nakai Kiichi esetén pedig a karakter különlegességét, az erejét pont az adta, hogy amilyen antipatikus első ránézésre, annyira érzékeny és jólelkű figurának ismerjük meg a továbbiakban… és ezt a kettősséget be tudta mutatni a színész, nem veszett el benne, nem csúsztak el az arányok. Rajtuk kívül egy kis szerepe Chiakinak van, aki Saitoval osztozik a narrátor szerepén, de amúgy annyira a két főszereplőn van a fókusz, hogy a többi színész vagy karakter kifejtésének nincs is értelme.
Magyar szinkron szörnyű, nem kéne rajta meglepődnöm. A hangok igazából úgy-ahogy rendben lennének, Okita irritáló, de legalább Saitot és Kanichirot itt is eltalálták. A probléma a kiejtés, ahol Shinsengumin kívül minden volt (Szinsengumi, Szensingumi), az összes tartománynevet rosszul mondták, igazából ahol lehetett kiejtési hibát véteni, ott mindenhol volt. Szerintem jobban jár mindenki, ha inkább eredeti nyelven nézi.
Összefoglalva viszont kerek, elgondolkodtató, szép, és kellően érzelmes történet. Bátran ajánlom bárkinek, nekem biztos, hogy újranézős lesz.
Bővebben írok a történetről ebben a bejegyzésben:
https://todaywiggin.blogspot.com/2020/06/vizsgaidoszaki…
Illetve egy elemzésem is készült róla:
https://todaywiggin.blogspot.com/2022/01/vizsgaidoszak-…

Egy érdekes történet a Senszengumiról. Igen, direkt írtam így, mivel a szinkronban folyamatosan így hangzott el, de volt, hogy Senszinguminak mondták. Sejtettem én, hogy nem lesz valami jó a szinkron, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire rossz lesz. A neveket is össze vissza mondták, egyszer a helyes névsorrendnek megfelelően egyszer fordítva, a kiejtésről nem is beszélve. Emellett annyira affektálva beszéltek néha, hogy az már fájt. Szóval emiatt majdnem sírógörcsöt kaptam.

Rátérve magára a filmre, hát eleinte kellemetlen érzéssel töltött el a nézése. A főszereplő… -puskázok, mert nem igazán sikerült megjegyezni a nevét –, Kanichiro az elején annyira kínos volt, hogy fájt néznem. Saito pedig… a Kenshines Saito stílusa sem nyert meg magának, de ebben a filmben még meg is tudtam volna cirógatni egy péklapáttal, bár szerencsére változott a végére ő is és Kanichiro is, és kedvelhetőek lettek.
A Shinsengumi Okitát egyből felismertem még mielőtt nevén nevezték volna. Folyamatosan vigyorgott, ebből gondoltam, hogy ő lesz az, viszont meglepően gyorsan vitte el a betegség. Persze ez a film nem róla szólt. Kár. Mármint azért mert megnéznék egy olyan filmet is, ami róla szól. Kondou-sant másképp képzeltem el, bár erősen él az emlékeimben a Hakuouki-s kép a Shinsengumi tagjairól, így akaratlanul is, de összehasonlítom a karaktereket a különböző feldolgozásokban.
Maga a történet érdekes volt, és szépen bontakozott ki, ahogy a főszereplők is szép lassan ismerték meg egymást, és változtak meg. Nagyon tetszett az a jelenet, amikor Nui találkozott Saitoval, az olyan aranyos volt, és onnantól kezdett igazán változni Saito is. :)
Tényleg egy szép, ám szomorú történet, amit csak ajánlani tudok, de ha lehet ne szinkronnal nézzétek, mert az nagyon borzalmas.