Mibugishiden / Music Revolution! (2019) 100% 1★

Na, ez az a film, amit konkrétan úgy várólistáztam, hogy soha az életben nem fogom látni, de na, hadd fájjon a szívem, nézzen rám szomorúan arról a listáról! Úgyhogy most ünneplendő alkalomként kezelem azt is, hogy megnézhettem.
Kezdjük azzal, hogy az Utolsó Kardvágás a kedvenc szamurájfilmem – szerintem az is marad, jó ideig. Nagyon szép dráma, gyönyörű karakterfejlődésekkel, és egy nagyon furcsa, de nagyon szívmelengető barátsággal a főszereplők között – Saito és Kanichiro párosa nekem egyértelműen ott vannak a kedvenc frenemy-eim között is. Tehát egyértelmű volt – ha van belőle musical, én látni akarom.
A nadrágszerepek sokkal jobbak, mint a Kenshinben. Tényleg mindenki a helyén van, nem tudok olyat mondani, ahol a smink, a mozgás hiteltelenné tette volna a karaktert. Fuuto Nozomi zseniális Kanichiro, a mimikája egészen hasonlít Nakai Kiichi filmes arcjátékához. Mellette Asami Jun is kiváló Saito, nagyon szórakoztatóan tudja minden tevékenysége közben utálni a világot. A mellékszereplők közül igazából az egész Shinsengumi eszméletlenül jó lett, vagányak, dinamikusak a számaik, a kemény magnál a barátság is érződik, de mégis tudják őket elég sötéten ábrázolni ahhoz, hogy lássuk, nem véletlenül kapták a ragadványneveket.
A zene. Őszintén szólva, maga a darab nagyon hálás alap volt musicalnek, mert egy nagyon érzelmes történet… de sajnos belefutottam már (igaz, Owari no Seraph?), hogy nem mindig tudják, mikor kell dalra fakadni. Itt ez sem volt igaz: A Kaze ni notte todoke abszolút dallamtapadást okozott, szépen visszaadta Kanichiro dilemmáját, hogy muszáj elhagynia az otthonát, de nem akarja. A Shinsengumi bevonulózenéje szintén hasonlóan emlékezetes, de még az abszolút hangulatszámok, mint gésák dala Shimabarában is tökéletesen működnek.
Vannak benne részletek, amik eltérnek a filmtől – sajnos a könyv nem jelent meg, még angolul sem (amit csodálok a film sikerét tekintve), így nem tudom, melyik követi jobban az eredetit… de azért tekintve, hogy a film némileg hosszabb, és nem vesznek el időt belőle a dalok, valószínűleg arra adnám le a voksomat. Viszont ezek a változtatások is illeszkednek a történetbe. A személyes kedvencem talán az, hogy Saito visszaemlékezését hová tették – a filmváltozatban idős korában, mikor betér egy költözni készülő orvoshoz, és ott meglátja Kanichiro képét, akkor kezdi el felidézni a múltat. Itt viszont jelentősen fiatalabb, a történet kb. a Kenshinhez hasonló időben játszódik: egy fogadáson találkozik Mitsuvel, és ott kezdődik az emlékezés. Tökéletesen érthető, hogy ha már egyszer férfivé sminkelték a színésznőt, nagyon sok plusz munkát jelentett volna rendesen megöregíteni, és valószínűleg nem tudott volna ilyen könnyen beérni a jeleneteire mindkét idősíkon. spoiler Szintén apró változás, hogy kicsit nagyobb hangsúlyt kapott Jirouemon, Saito történetszálának enyhe nyirbálása árán (a szerelmi szála Nuivel kimaradt), de ez is teljesen elfogadható volt, mert így a darab inkább kiegészíti a filmet – ráadásul Jirouemon is kapott egy gyönyörű szólót.
Ami egy picit hiányzott, az egyes jeleneteknek a kifutási idő – úgy tartották a cselekmény ütemét, hogy sokszor összetömörítettek jeleneteket. Benne volt az egész, csak nem tudott úgy hatni. Én ezt egyébként a Toba-Fushimi csatánál éreztem legerősebben: majdnem szóról-szóra ugyanaz történt, mint a filmben, de mégis, nem volt ugyanaz a hatása, nem volt meg az az érzékenysége, mert mire felfogtam, mit mondtak egymásnak a főszereplők, már jött a császári zászló. Ráadásul itt egyáltalán nem volt gondolatszinkron, nem hallottunk konkrét, kimondott narrációt, ami a színészek remek játéka mellett is kicsit megnehezíti, hogy átlássuk, mi is járt épp egy karakter fejében.
A Music Revolution! koncert részt nem láttam, de maga a musical engem el tudott varázsolni – nagyon szépen visszaadja azt a keserédes élményt, amit a film, és tényleg kitett magáért az egész csapat. A Kenshinnel nem tudtak igazán megnyerni, de ezzel már sikerrel jártak.