Rurouni Kenshin: Meiji Kenkaku Romantan – Tsuioku-hen (Rurouni Kenshin (anime) 4.) (1999–1999) 93% 10★

Most nagyon, nagyon szeretnék valamit írni, ami kifejezi az érzéseimet, de úgysem fog menni, mert jelenleg úgy érzem, hogy tényleg mindenki hagyjon békén, mert ez a második Kenshin OVA, ami az életkedvet is kiszívta belőlem. De ellentétben a Seisou-hennel, ezt csillagozom, maximumra, sőt, kedvencelem is, mert úgy érzem, ezzel kifejezhetem, hogy a maga nemében mennyire jó.
Csodálatos a látvány és a zene, szerintem teljesen hihetetlen, hogy ’99-es anime, mert annyira szép a rajzolása, az animációja, minden. Össze sem mérhető a fő sorozatéval, aminek esetében kategóriákkal gyengébb mindkettő, és nem tudta visszahozni a manga sötét, szatirikus hangulatát.
Na, ha már sötét hangulat, meg ha már szatíra, itt rengeteg volt. Kenshin tragédiáján keresztül bejött a Bakumatsu korrajza, hogy milyen undorító egy éra volt ez, mennyire sok borzalmat tartogatott mindenkinek. Újra és újra meg kellett győznöm magam, hogy a főszereplő az első epizódban 14 (!!!) éves. Még nem is nagykamasz. 15 éves korára meg már felesége van, egyébként már összeszedett egy brutális hírnevet, és amúgy lelki roncs. Éljen az egészséges kamaszkor.
Az események véresek, megrázóak, igazából már az egyetlen kérdés számomra, hogy ez a srác egyáltalán hogy volt később képes rá, hogy összekaparja magát annyira, hogy tudjon viccelődni, „oro”-zni, bírjon emberekkel kommunikálni. Tényleg respect érte.
A szerelmi szál nagyon szép, függetlenül attól, hogy itt is kellően durva (az „is” a Kaoruvel való szerelmi szál Seisou-henben történő bemutatásának szól), Tomoét is nagyon sajnálom, és nagyon szép, hogy hányszor kiállt Kenshin mellett, hányszor olvasott be azoknak, akik kihasználták, és hány dologra rá bírta ébreszteni.
Imádtam a szimbolizmust, a sebet, ami nem tud beforrni a gyűlölettől spoiler Ugyanígy a virágok, például a kamélia szimbolikája (ami hihetetlenül összetett, különösen a vörös színnel), és a vége felé Kenshin füléből és szeméből folyó vér, ahogy nem akarja meghallani, meglátni a dolgokat, mert nem akarja elfogadni ami történik… egyszerűen zseniális, hogy alkalmazták a szimbolizmust.
A finálé pedig… csak képek és kisebb jelenetek zenével, de őszintén szólva, én ott éreztem úgy, hogy eltört a mécses. Ha valaki szereti a Kenshin sztorit, bármilyen formában (film, anime, manga), akkor ezt nézze meg. Kemény dráma, nagyon megrázó, nagyon kikészíti a nézőt, de nagyon jól felépített, karakterformáló drámáról van szó, amiben ott van az erős szatíra vonal is. Nem érdemes kihagyni.

Ez után szerintem soha nem fogok ugyanúgy tekinteni a sorozatra, mint ez előtt. Egy iszonyúan szomorú előtörténet, aminek minden egyes momentuma depressziórohammal küld meg. A látvány nagyon szép, melankólikus, nem is túl animés, mégis, iszonyúan sötét. A harckoreográfia (kb két vagy három harc van benne) is nagyon jó. De a történet az, ami a legdurvább benne.
Kenshin és Tomoe szerelme gyönyörű. Tomoe tépelődése pedig szintén. Hisz abba az emberbe szeretett bele, aki spoiler. Aztán a sorozat végén, spoiler.
Rettentően szomorú ez a sorozat. Brutálisan véres, még brutálisabban megterhelő.
De lényegében ettől teljes Kenshin története.

Először ezt láttam a Kenshin-szériából, jó korán, teljesen véletlenül valahol, és főleg az első jelenet, amikor lemészárolják a rabszolgákat már le is traumatizált. Pedig utána csak rosszabb lesz, mert Furuhashi Kazuhiro víziója nem a profin megírt shounent, hanem annak véres, megrázó előzményeit dolgozza fel, mégpedig a drámai hatás maximálisra húzásával. Kenshin története elképesztően véres, tragikus, és elsőre mindez fel sem tűnik, mert gyakorlatilag semmiben nem különbözik élete a körülötte dúló háború harcosainak életétől. És amilyen megrázó az egész világuk, annyira szép a Tomoe és Kenshin közti szerelem, és már csak emiatt is elkerülhetetlen a tragédia. A vége pedig csak valami ürességet hagy az emberben, és a döbbenetet, hogy Kenshin a későbbiekben egyáltalán még mosolyogni képes lesz, nemhogy az igazi boldogságot megtalálni.