Rurouni Kenshin: Meiji Kenkaku Romantan (Rurouni Kenshin (anime) 1.) (1996–1998) 77% 6★

Nem értem még a végére, de úgy érzem, muszáj írnom erről az animéről. A Kenshin sorozat az egyik kedvenc mangám, és a Live Actionje is igazán kiváló, hibátlan casting, igényes látványvilág, ésszerű forgatókönyv jellemzi. Pont ezért szomorít el, hogy az animét nem sikerült igazán megszeretnem.
A látványvilága gyerekes, kissé elnagyolt, amire lehet mondani, hogy „de hát ’96-os”, de nem mentség. Gyakorlatilag maga a Kenshin mutatott rá a problémára, mikor kihozták a Tsuioku-hent, gyönyörű animációval, egy évvel a fő sorozat után. A soundtrackjének vannak kiváló elemei, de az openinggel ki lehet kergetni a világból. Úgy általában, nem adja át az érzelmeket, folyamatosan oldani akar, miközben a Kenshin esetén pont várja a néző, hogy kicsit azért fájjon. Ugyanez igaz a színvilágra, minden nagyon fényes, nagyon színes (Kenshin kimonója is, piros helyett magenta). A harcokban annyi az effekt, hogy nem látszik a koreográfia, ami egy kardozós történetnél elég nagy veszteség. A hangok sem igazán kiemelkedőek, általában nem zavar, ha egy férfi karaktert nő szinkronizál (pláne, mert sokszor nem is lehet hallani), de Kenshin esetén annyira lányos a hangja, hogy az már bosszantó.
De azért hét csillag, mert ahogy írtam, az alapanyagot nagyon szeretem. Sokat változott a véleményem azóta, hogy először olvastam – akkor még egyértelműen Kenshin volt a nagy kedvenc, mostanra ez kicsit már átalakult. Szerethető főhős, jóindulatú, rengeteget szenvedett, és sokszor ennek ellenére nagyon szórakoztató személyiség, de egyben sokkal nihilistább, mint elsőre felismerhető. A történet szerkezete hősnek mutatja, de a megnyilvánulásaiból látszik, hogy valójában nagyon erősen csak arra fókuszál, hogy neki, és a közvetlen környezetének jó legyen – minden olyan cselekedete, ami ezen túl nyúlik, külső kényszerből indul. Annak ellenére. hogy valamilyen szinten meg tudom érteni, ez a mentalitása engem elképesztően bosszantott. Kaoru kicsit… tipikus szamurájfilmes női karakter, vannak erősebb megmozdulásai, aranyos, de néha fogtam rajta a fejem. Sano az egyik kedvencem, lehet, hogy izomagy, fejjel megy a falnak, de remek barát, és egyike azoknak a profán módon bölcs karaktereknek, akikből a legváratlanabb pillanatokban buknak ki nagyon éleslátó megjegyzések. Megumi Kaoruvel ellentétben egy kifejezetten jól felépített, megérthető, nagyon intelligens lány, akinek a története elég komoly kérdéseket feszeget, és ha nincs is ott a csatákban, de kiváló orvos. Yahiko csak aranyos, de minthogy ő a kisfiú a csapatban, tőle nem is nagyon várunk el többet. Saitót igazából az utóbbi fél-egy évben kezdtem igazán értékelni, addig sikerült elkönyvelnem egy kissé szürkeárnyalatos antagonistának, jelenleg viszont egyértelműen ő viszi a tényleges kedvenc címet – erős ellenpontja a főszereplőnek, olyan értelemben is, hogy képtelen elengedni a múltat és továbblépni (ami Kenshinnek sikerül), de olyan szempontból is, hogy nem süllyed bele a nihilizmusba, továbbra is képes elvekre és globális eszmékre fókuszálva cselekedni, nem csak a közvetlen környezetet szem előtt tartva.
A történet maga a fillereket leszámítva kifejezetten jó, de jól állna neki, ha tudná kicsit komolyan venni magát. Így, jelen pillanatban az animét szórakoztatónak, de messze nem a legjobb Kenshin adaptációnak tartom.

Nah… Hol is kezdjem? A mangát még nagyon korán olvastam, egyidőben az első animével, amit valaha végignéztem. Azóta is remek mangának tartom. A live action trilógia pedig a kedvenc filmjeim között van. Az animével elkerültük egymást egy jó ideig, és pár éve belenéztem, de alig pár jelenet maradt meg belőle. Nem tetszett, úgy voltam vele, hogy „hát ez nem jött össze". Most, igazából saját kihívásra, elkezdtem nézni, de teljesen hirtelen felindulásból. Tehát kb úgy volt, hogy vége lett a Cross Ange 4-nek, én pedig… „Én akkor Samurai X-et fogok nézni!" Annyira bírom, hogy ez az alternatív cím, hogy Samurai X, annyira fantáziátlan, mint a fene, de ezalatt az egy nap alatt szinte már csak ezt használom, pedig hat éve hívom Rurouni Kenshinnek. Sőt, lassan hét.
Abszolút felülmúlta az elvárásaimat. A livehoz nem ér fel, de a magához szerintem igen, bár arra alig emlékszem. Azért annyira igen, hogy lássam, hogy vannak változtatások a mangához képest. Tetszenek az új karakterek, új szituációk, és a változatások is.
De tényleg, kétféle mangán alapuló anime létezik. Az egyik az, ami képről képre, szóról szóra másolja a mangát, ha van változatatás, az fölösleges fillerekben, erőltetett humorban és túlhasznált fanservice-ben mutatkozik meg. Ez a legtöbb, az ilyenek 99%-a. Van egy kis réteg, aminek kb semmi köze az alapműhöz, mert kicsit sem hű. Ilyen az FMA, vagy a Soul Eater.
Erre itt van a Samurai X, ami az első igazi „ adaptáció", amit valaha láttam animék között.
Ha már itt tartunk… Kezdem azt hinni, hogy ez a világ négyféle emberből áll. Egy, aki Kenshin. Kettő, aki lány, akit Kenshinnek vagy más fiú főszereplőnek meg kell menteni. Három, rémidióta és rémamatőr banditák, akiknek szerintem a mellékhelyiségben való dolguk elvégzésében is jelennének meg problémák. Négy, profi harcosok, akiknek beakadt a lemez, mert csak ugyanazt az egy mondatot ismétlik, mint egy szerencsétlenül meghibásodott 3CPO, akit félreprogramozott a „jaj tervező"-je, mert a „Sakabatouval nem győzhetsz le! Válj megint Hitokirivá, légy dühös, ha ellenem harcolsz" mondat, és ennek a variációi annyiszor felcsendültek az animében, hogy lassan már én teljesítettem a kérését, csak hagyjon már békén.
Az opening… Először belehallgattam, és… Hát, nem volt borzalmas, de azért nem is egy olyan opening, amit még egyszer végighallgatnék…
Minden egyes alkalommal végighallgattam. Valami pofátlanul fülbemászó.
A zenék jók, bár néha kilógnak a jelenetből. Kenshin hangja amikor Battosaiként beszél, akkor fenomenális, de Kenshinként dobhártyaszaggatóan nem Sato Takeru, de annyira nem, hogy ez már felháborító. Nem, nyilván viccelek, de… Nem volt a legjobb.
Az animáció tetszik.
Mivel a Hősakadémia megindított bennem egy olyat, hogy „nekem újra kell néznem a Narutot", amit ez a sorozat csak fokozott, most szerintem Tokyoból egy kicsit Avarrejtekbe veszem az utamat, de mindenképpen visszatérek utána Kenshinhez, mert túl rég óta nem tetszik, és ehhez képest most túlságosan tetszett a sorozat, hogy ne nézzem végig. Még az is lehet, hogy a kettővel párhuzamosan haladok…

Máig az egyik kedvencem és nagyon meghatározó mű az életemben, bár tegyük hozzá, a 10 csillag valójában az első 66 résznek szól (ami a manga fele és kétharmada között van valahol), mert utána a készítők úgy gondolhatták, hogy „Nincs kész a manga? Sebaj, Random bullshit go!”. A tény, hogy Kenshin a sok megpróbáltatás után még mindig képes nemcsak másoknak segíteni, de családot és barátokat találni nagyon reményteli dolog, és tetszik, hogy a könnyedebb részek is hogy keverik a drámát a humorral. Azonban ahogy haladunk előre, a múlt árnyai egyre inkább ismét megnőnek, és hát van egy-két nagyon megterhelő rész (főleg Anji háttértörténete ütött ki teljesen). A sorozat egyébként nemcsak az egész korrekt történelmi megjelenítése, de a jól sikerült, igazi shounenes bunyói miatt is megemlítendő: látványos, pörgős, élmény nézni. Nagyon sajnálom, hogy a manga utolsó nagy történetét nem csinálták meg, és helyette csak néhány nagyon fura izét kapunk, de így is egy mesterműnek tartom.