Rurouni Kenshin Saishuushou The Beginning (Rurouni Kenshin 5.) (2021) 83% 16★

Abszolút imádom. Nem tudok mást mondani: általában igaz, hogy ha beülök egy filmre eget verdeső elvárásokkal, mindig rossz vége van, nem tudja megugrani a lécet, hiába jó a forgatókönyv és a színészek. Most azt vártam, hogy életem filmjét fogom kapni, egy igazi szamurájos drámát egy átérezhető szerelmi szállal, karakterekkel, akiket imádok, remek színészekkel, és tényleg szívbemarkoló végkifejlettel. És jobb volt, mint amire számítottam.
A Kenshin első négy epizódja zseniális, köröket ver az animére, és a legjobb adaptációja egy zseniális mangának, ami sokszor még hozzáad a szereplőkhöz, ahelyett, hogy elvenne belőlük. Itt viszont váltanunk kellett – visszamentünk tizennégy évet az időben, a főhősünk fiatalkorába, teljesen új karakterek közé (csak Saito maradt meg a főgárdából), az embertelenül véres Bakumatsuba. Tehát Sato Takerunek gyakorlatilag egyedül el kellett vinnie a filmet karakterizálás szempontjából, mert csak ő volt ismerős, csak benne lehetett megkapaszkodni.
És szokás szerint brilliáns munkát végzett. A színész jelenleg tudtommal harminckét éves, tehát a fő szálon közel egyidős a karakterével, de az előzmény idejében tizenhét évet ráver. Mégis, én ebben a filmben elhittem neki, hogy tizenöt. A ruházat, a smink, az a koravén, de emberi kapcsolatokban mégis tök tapasztalatlan stílus, amit mutatott elérte, hogy el tudjam képzelni. Alig beszélt, de az arcának rezdüléseivel átadta a karaktert, továbbra is állítom, hogy Kenshin szerepére született. Viszont mellette Arimura Kasumit sem szabad elfelejteni, mert egy elképesztően hiteles Tomoét játszik. Árad belőle a melankólia, egyfajta furcsa fásultság, ahhoz képest, hogy az ő karaktere is rendkívül fiatal, és egy nagyon lassú, de nagyon mély kapcsolat épül fel közte és Kenshin között – miközben tényleg gyakorlatilag klónok kinézetre Kaoruvel, egészen éles a kontraszt a két kapcsolat között. A fő történet szerelmi szála bájos, humoros, tele van kedves pillanatokkal, itt pedig az egészben van egyfajta szomorúság, egyrészt, mert érezzük, hogy nem lesz boldog vége, másrészt mert mindkét karakter annyira sérült és annyira próbálják kicsit gyógyítani egymást.
Ezen kívül pedig a film el tudja osztani az arányokat. A mangához és az animéhez képest sokkal több tér jut a mellékszereplőknek, kapunk egy kis Shinsengumit, két szemszögből nézzük végig az Ikedayát, nincs az, hogy kizárólag Kenshinre, az ő küzdelmeire és szenvedéseire fókuszálunk. Azt azért én is megjegyezném, hogy Eguchi Yosukénél fektethettek volna kicsit több energiát a sminkelésbe (elvileg a karakter huszonegy éves, amikor az Ikedaya történik. De ha nem sminkelitek a fickót, nem fog tudni letagadni harminc évet. Azt még sminkkel is kínlódós.). Ő is, továbbra is zseniális Saito, nagyon jól hozza a karaktert, de annyira látszik rajta, hogy közelében sincs a szereplő hivatalos életkorának, hogy jaj.
A zene továbbra is zseniális, és nagyon örültem, hogy nem finomkodtunk. Ebben a filmben rengeteg a vér, rengeteg a halál, van szexualitás, nyomor, fájdalom, összetört álmok. Szépen kiszedi a szíved, megrágja, aztán visszaadja, hogy használd, de a Kenshin pont ettől Kenshin – hogy egy kicsit elgondolkozol a társadalom, az emberiség sötétségén, és keresed benne a jót, amiután megnézed.
Fényes zárása volt a sorozatnak – bár én azt mondanám, hogy ha még egy részt sem láttál az egészből, érdemes ezt a legelejére rakni, mert nagyon más szemmel nézel majd mindent. Én pedig fogom még újrázni. Mind az öt filmet. Köszönöm Watsuki Nobuhironak, Otomo Keishinek, és az összes embernek, aki dolgozott a filmeken, hogy egy ilyen sorozatot alkottak.

„A vérzivatar olyan klisés a tragédiákban. De utánad tényleg vér hullik az égből.”

Ez a film olyan, mint egy vérbe mártott hófehér rózsaszál.

Csodaszép, de egyben borzalmas is. Tragikus, rengeteg vérrel és halállal, megható, és elgondolkodtató. Imádtam.

Talán csak azt tudnám felróni neki, hogy helyenként túlzottan színpadias. A férfiak lehajtott fejjel, dörmögve beszélnek, a nők tökéletes kecsességgel ájulnak el.

(Ugyan „előzményfilm”, és elvileg ez jön utoljára, 5. részként a sorozatban… én mégis inkább utolsó előttinek néztem meg, hogy ne egy ilyen tragikus történet zárja a sort. Jobb lesz inkább a jelenkori szállal befejezni, és látni, hogy a sok szörnyűség után hová futott ki Kenshin élete.)

A korábbi filmeket már többször is láttam, erről pedig még friss az élmény, de jelen pillanatban ezt tartom a legjobb epizódnak. Ez a vélemény néhány újranézés után változhat, vagy akár stabilizálódhat is.
Most viszont határozottan állítom, hogy ez a legjobb darabja a franchise-nak. Talán azért, mert ez egy történelmi dráma, és sokkal közelebb áll hozzám ez a műfaj, mint az akció, amit eddig kaptunk a filmekben.
A teljes stáb odatette magát a film elkészítésénél. A rendezés kifogástalan, a forgatókönyv kiváló, a színészek elsőrangúak (sőt! Arimura Kasumi ellopta a show-t Sato Takeru elől. Ezt nem hittem volna, hogy valaha leírom, mert Sato Takeru az egyik legtehetségesebb színész, akihez szerencsém volt, és konkrétan Kenshin szerepére termedt ez a srác – azonban Tomoe lejátszotta a vászonról), a látványról legyen elég annyi, hogy akármelyik random képkockáról beszélünk, tökéletes háttérkép lehetne belőle. Gyönyörű a film összes jelenete. Telefonról, tehát kis képernyőről néztem, de pl amikor Kenshin és Tomoe elérkeznek a házukhoz, ott kicsit elállt a lélegzetem. Látványos, de teljesen másképp, mint egy hollywoodi film, mert ez él és lélegzik, nincs telenyomva CGI-jal (bár a vér ismét géppel lett megoldva… Nem értem)
A soundtrack… Szép, viszont egyáltalán nem olyan különleges, mint az első három… Jó, nem leszek gonosz, az első négy filmé. A film főtémája – aki ismeri a Kenshin filmeket, tudja melyikre gondolok – csupán egyszer, a film legvégén hangzik fel, de ott rázza a hideg minden embert. A film legvégén egyébként bejátsszák képkockáról képkockára az első film első jelenetét, ezzel a franchise révbe ért. Egyébként nem vicc, nem forgatták újra, az első rész felvételeiből vágták össze a zárójelenetet, csak a tipic epic Kenshin-zenét rakták alá. Lehet mondani, hogy hatásvadász – mert az is – de a célját akkor elérte: piszok hatásos lett.
A film spórolt az akciójelenetekkel. Azért így is kapunk, a legelején például – ahol Kenshin gúzsba kötött kézzel és lábbal intéz el 25 felfegyverzett szamurájt. Ilyen menő dolgot tuti nem láttok minden nap – azonban azt leszámítva tényleg egy vagy két kisebb kardpárbajt látunk. A finálénál sem kapunk 40 perces csatajelenetet, mint az első négy filmnél, spoiler
A filmbe azért jutottak nagyon erős, nagyon hangulatos és epic jelenetek, de nem tettek bele felesleges harcokat, mint attól tartottam korábban.
A kedvenc jelenetem a kocsmában az elejefelé, Tomoe első felbukkanásánál, és szorosan utána Kenshin besorozása.
Vannak negatívumai. Például itt egyik pozitív vagy negatív karakter sem túl karakteres. Egyikük nevét vagy arcát sem jegyeztem meg. Ez a film két karakterre volt felépítve, és ők nagyszerűen ki voltak dolgozva, de a mellékkarakterek között akkor sem láttam különbséget.
De ennek ellenére is rég láttam ennyire tökéletes filmet. Kifejezetten művészi, lassú, de nem unalmas dráma. Romantikusként nem állja meg a helyét, ahhoz keveset mutat, de drámaként az egyik legerősebb darab, amihez szerencsém volt valaha.
Amin viszont képtelen vagyok túltenni magamat, az az, hogy Saito miért néz ki húsz évvel öregebbnek, mint a tizenöt évvel későbbi jelenben? Oké, a színész öregedett, de nagyon szembetűnő, hogy meg sem próbáltak rajta a sminekesek fiatalítani. Azért nem mondom, Sato Takeru-n is látszik, hogy nagyon nem tizenöt éves, mint a szerepe szerint, de itt azért sminkekkel és nyilván speciális effektekkel (és/vagy praktikus trükkökkel) a lehető legjobbat hozták ki. Minimális CGI-jal jobban nem lehetett volna megoldani, és ha valaminek, a Rurouni Kenshinnek nagyon nincs szüksége arra, hogy tele legyen tolva CGI-jal.
Szóval ja, Saito jobban idegesített. Jegyzem meg, továbbra sem a színész miatt, Eguchi Yousuke továbbra is fantasztikusan alakítja a komor shinsengumi katonát, de azért meglátszik a kor, dacára annak, hogy a film egy előzmény.
A másik dolog, ahol felkaptam a fejem: az egyik szamurájt Takeda Kanryuusainak hívták, ami egyértelműen utalás az első film egyik főgonoszára, Takeda Kanryuure, aki egy drogbáró volt, és aki mélyen elítélt minden szamurájt. Jópofa volt, egyértelműen szándékos utalás. Azt nem tudom, hogy milyen… Metaforikus jelentése van, de tetszett.
Szóval egyelőre ezt tartom a legerősebb Kenshin filmnek. Hehe, egyelőre… Mintha nem ez lenne az utolsó film a szériában.
Azért egy jótanács: ha tehetitek, mindenképp hamarabb nézzétek meg, mint a franchise előző epizódját, a final-t. Továbbra sem értem, hogy miért az a 4, és miért a The Beginnings az 5. epizód. Ezt fel kellett volna cserélni.
Amúgy lévén a film eredetsztori, akár a teljes franchise előtt is lehet nézni, ha valaki erre kíváncsibb, mint a folytatásokra.
Tehát ez a RK franchise-záró előzménye (akkor… Akkor ez most zárja, vagy nyitja a szériát? Hm, ezen még gondolkodom), egyben a sorozat legjobb darabja, egy zseniálisan összerakott dráma, ahol minden képkocka, minden párbeszéd a helyén van, és még minimális akciót is kaptunk, amik a megszokott minőségűek.
Mivel életem egyik legmeghatározóbb franchise-za búcsúzik ezzel a nyitófilmmel, én is búcsúzom illetően tőle. Sayonara, Kenshin. Tuti, nem utoljára néztem meg a filmeket.

Az az igazság, hogy nagy lelkesen és kívancsian vágtunk bele, aztán a film fele környékén váratlan dolog történt: a kutya elaludt, még horkolt is, és nem sokkal utána már én is, bár még volt annyi időm, hogy megállítottam a lejátszást!
Lehet, hogy nem helyes sorrendben néztük a filmeket, de ennek a filmnek korábban kellett volna műsoron lenni, azt hiszem.
Hajnalban fejeztem be a filmnézést, kicsit pihentebben, és jobban tudtam figyelni is.
A film maga szinte tökéletes, a történet, a képi világ, a hosszú lelkizős részek és a realisztikus harcjelenetek nagyszerű egységben állnak össze benne, hősiesség, boldogság, fájdalom és hazugság, testvéri szeretet és odaadás, minden megvan.

Végignézve a sorozatot, vegyesek az érzéseim. Remek történet, jó karakterek, szép felvételek, látványos harcok. Az öt részből 3 nagyon tetszett (1. 2. és 4.), a harmadik sokkal kevésbé, de utána a negyedik rész teljesen elbűvölt. Kár, hogy nem ott hagyták abba. Sajnos számomra pont ez az utolsó rész volt a mélypont, egyszerűen unalmas volt, alig vártam, hogy vége legyen.

Kenshin tragédiája, hogy annyit áldoz fel egy új korért, beleértve a saját öntudatát és erkölcsi integritását is, hogy mire a céljai teljesülnek, már nem marad öröme bennük – és csak az álmok elengedésével, kizárólag a jelenben élve tud egyáltalán gyógyulni. Ez az öt film pedig pont ezt az utat mutatja be – hogy küzd egy legenda a névtelenségért, amiben még talán marad remény.

Bővebben: https://www.roboraptor.hu/2022/11/13/ruroni-kensin-film…