Az ötödik pecsét (1976) 91% 212★

Erkölcsi viták, ki iszik többet verseny és kínlódó emberek döntik el előre mit sem sejtve a jövőjüket egy asztal mellett. Zseniális.

Az elmúlt körülbelül két hétben nagy-nagy szerencsém volt az általam nézett magyar filmekkel: a nagy rendezők ifjúkori munkái, mint a Nyáron egyszerű vagy az Álmodozások kora, a Próbaút afféle szocreál családi drámaként, és a Kísértet Lublón kis volumenben gyönyörű és időtlenül funkcionáló kalandként mind arról győztek meg, hogy a magyar filmben óriási lehetőségek rejtőznek, melyek bőven túlnyúlnak az alapműveltség részeként általában hivatkozott klasszikusaink nyújtotta élményen. Ennek a felfedezésnek lett egyfajta betetőzése Az ötödik pecsét, mely gyakorlatilag mindent elmond az emberi természet néhány alapvető önellentmondásáról, a gondolkodva tépelődésünkről, majd csúcspontján a hatalom és az egyén viszonyáról – és még megannyi-megannyi dologról, ami hosszú órákkal, akár napokkal a mozi megnézése után is ott fog forogni a fejünkben.

A film által bemutatott erkölcsi dilemmák szívszaggatóak. Kocsmai moralizálásból és filozofálásból induló, a maguk módján mind részben álszent és egymással mégis őszinte hőseink gondolkodó, eltérő képességű emberek, hangsúly esetükben az embereken van: bármelyikünk ülhetne ennél az asztalnál, bármelyikünk mondhatna A-t és gondolhatna B-t ebben a társaságban, éreznénk, egyenességünk és színjátszásunk is tétnélküli, egyszerűen csak emberi. Ilyenek vagyunk, szeretünk nagy dolgokról beszélni, a magunk oldaláról dolgokat állítani, ebben eddig valóban nincs semmi különös, hacsak nem az, milyen szépen és érthetően ábrázolja ezt egy film. A színészek, a rendezés, a remek szövegek győzelme ez, valódi művészet, mely szemkápráztatóan esztétikusan és lényegre törően képzi le a valóság egy fontos szeletét.
Azonban a kocsmafilozófusok akaratukon kívül szembekerülnek a realitással, az elnyomó hatalommal, mely kegyetlen módon éppen olyasféle dilemmába sodorja őket, amiről előző este még komótosan italozva diskuráltak. A kérdés az, számít-e, melyikük mit gondolt és mondott magában vagy akár hangosan a világba kiabálva erről a dilemmáról akkor és ott…
Az egyik oldalról ezen kicsi társaság bemutatása, felépítése már művészeti csoda, ezt nem győzöm eléggé hangsúlyozni. Igazi jutalom az őket formáló színészeknek, melyre rászolgáltak és itt is a tőlük telhető maximumot adták hozzá Fábri és Sánta elképzeléseihez. A cselekmény második szakaszában színre lépő nyilasok azonban, élükön az ugyancsak élete egyik legjét nyújtó Latinovits Zoltánnal már egyenesen tébolyító felfedezéseket ültetnek el a nézőben. Ezek a végtelenül okos, mások gondolatába, észjárásába belelátó, helyzetüket nagyon is világosan értelmező, mégis démonian embertelen emberek egy regnáló hatalom képviseletében célszerű szenvtelenséggel döntenek emberéletekről. Kocsmai hőseink nemrég még lelkiismereti kérdéseken rágódtak és megkísérelték megadni azokra lehetségesnek vélt válaszaikat – hogy aztán „civilruhás” és társai az elembertelenedett hatalom nevében újra odaállítsák őket a kérdés elé, ezúttal vérrel, mocsokkal, fájdalommal és a szabadság ígéretével valódivá téve az erkölcsi dilemmát. A legmegrázóbb, mégis legnagyszerűbbnek megélt vetület az egészben számomra és most az, hogy spoiler.

Meghatározó erejű film Az ötödik pecsét, úgy vélem, nem elkerülhető a megnézése legalább egyszer az életben.

Bitang erős film, egytől egyig zseniális színészi játékokkal, iszonyatosan nyomasztó hangulattal, és nagyon mély mondanivalóval. A hatalom és az ember egyetemes viszonyát mutatja be, éppen a nyilas rémuralom díszletei közé helyezve, de örök érvényűen. Az első képkockától kezdve érzi az ember, hogy itt minden képnek, minden szónak súlya van.
Többet nem is lehet mondani róla, ezt a filmet meg kell nézni.

Mivé nem képes fajulni egy moralizáló kocsmai beszélgetés…
Na jó, most akkor térjünk a lényegre. Elsősorban azért néztem meg, mert lehetőségem volt a suliban bennmaradni a többi töri faktos osztálytársammal. Mivel úgy volt beharangozva, hogy a nyilas időszakban játszódik, én valami sokkal specifikusabban renszerkritikus alkotásra számítottam, de a felvetett erkölcsi problémák, a gondolatok, a cselekmény bármilyen zsarnokságra épülő rendszerben megállnák a helyüket, nem csak a Horthy-rendszer után, hanem az inkvizíciótól kezdve bármilyen történelmi konfliktus alatt, éppen ezért örökérvényű és zseniális.
A film hangulata nagyon erős. Lassan indul, de a párbeszédek zseniálisak és egyszerűen végig lekötötte a figyelmemet, még úgy is, hogy eleinte nem nagyon voltak történések. A színészi gárda kiváló, és ezennel kijelentem, hogy mese habbal, miszerint a magyarok nem tudnak jó filmet csinálni (pedig alig nézek magyar filmeket…)
Elég nehéz kifejezni a gondolataimat, közhelyek helyett én most Radnóti versével zárnám az értékelést, ami tökéletesen megragadja az egész mondandóját:

Töredék

Oly korban éltem én e földön,

mikor az ember úgy elaljasult,

hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,

s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,

befonták életét vad kényszerképzetek.

Oly korban éltem én e földön,

mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,

az áruló, a rabló volt a hős, –

s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,

már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

Oly korban éltem én e földön,

mikor ki szót emelt, az bujhatott,

s rághatta szégyenében ökleit,

az ország megvadult s egy rémes végzeten

vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

Oly korban éltem én e földön,

mikor gyermeknek átok volt az anyja,

s az asszony boldog volt, ha elvetélt,

az élő írigylé a férges síri holtat,

míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Oly korban éltem én e földön,

mikor a költő is csak hallgatott,

és várta, hogy talán megszólal ujra –

mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, –

a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Jóformán tökéletes adaptációnak vélem, remek színészek és karakterek, duma szinte végig és leköt. 40 éves film, de újra és újra meg lehet nézni, sőt, ami azt illeti, azon kevesek egyike, amit első megnézés után egyből újranéztem.

Nem hazudok, mikor azt mondom, nem vártam semmit ettől a filmtől. A történet maga érdekelt, de mivel régi magyar alkotásól van szó, megelégedtem volna azzal is, ha csak nézhető. Hát nem csak nézhető, hanem jó is. A színészeket nem ismertem, viszont Őze Lajos karaktere az elejétől kezdve kiemelkedett számomra… csak, hogy a végén spoiler. Ez a sztori ékes példája annak, hogy az ember hiába ért egyet nagy eszmékkel, ha tettekkel követni nem tudja azokat. Érdekes módon a helyszíneken se nagyon látszott, hogy hazai felvétellel van dolgunk, ahol meg igen, ott szépen rájátszottak a háttérrel is, hogy indokolt legyen. Érzelmileg is hatásos volt, még úgy is, hogy Gyuriczán kívül mindenkit ellenszenvesnek találtam. Úgyhogy én ajánlanám azoknak is, akik nem rajonganak a retro filmekért.

Hömpölyögve indul meg, de annál érdemesebb figyelni a gondolatokra, melyek újabbakat indítanak be. Az akkori életviszonyokat remekül jeleníti meg a kezdeti éjszaka, az álomszerű képek (sötét-világos váltakozása), valamint az erőszak és feszültség tapintható jelenléte. Megismerszik az emberi jellem, hisz találunk itt több félét. És vajon ki éli túl? Az, aki engedelmeskedik vagy az, aki igazában meggyőződve lelövetik?
Nem gondoltam volna, hogy ennyire megérint.

Nem gondoltam volna, hogy ennyire le fog kötni, de egy percig sem untam. Egy iszonyú érdekes kérdést vet fel az egyik karakter a film elején, és én egészen a film végéig azon gondolkoztam, melyiket választanám. Aztán a film végén valahogy mégis megkaptuk mindenkitől a választ, és rá kellett jönnöm, hogy amíg nem kerülünk egy olyan helyzetbe, úgysem tudjuk megmondani. Ahhoz képest, hogy az elején néhol még nevettem is, a végén már inkább kedvem lett volna beülni egy sötét sarokba.

Erős film.. még negyven év távlatából is. Mind operatőrileg, mind a színészek alakítsa miatt, de legfőképp a mondanivaló miatt.

Nem tudom, hogy ezek után mennyi értelme lesz hazai filmeket nézni/készíteni, de hogy ennél erősebbet és zseniálisabbat nem fognak már összehozni, az is bizonyos.