Aoi Bungaku Series (2009–2009) 87% 19★

Szerintem velem van a baj, de annak ellenére, hogy érzékeny vagyok, és az idegzetem sem mondanám erősnek, engem ez az anime nem ragadott meg, nem szippantott be, nem ejtett gondolkodóba a látottaktól, az érzelmeimre sem hatott egy történet, a Fuss, Melosz! kivételével. Ehhez még a zsebkendőt is elő kellett vennem.
Őszinte leszek volt sok zavaros dolog benne számomra, amit nem értettem, de a főbb elemei, mint a mentális betegség, az önismeret, az öngyilkosság kérdése, mind átjöttek, megértettem, tudomásul vettem, de ahogy írtam nem ejtettek mély gondolkodásba. A szereplőkkel nem tudtam azonosulni, nem tudtam őket megérteni, és azt hiszem, sajnos sajnálni sem tudtam őket.
Összességében amúgy vegyesek az érzéseim.
Tetszett, hogy megismerhettem több történetet a híres japán írók tollából, és hogy Sakai Masato pár mondatban mesélt az írókról és a történetek keletkezésének körülményeiről a részek elején.
Volt olyan történet, amit már több feldolgozában is láttam, és habár egyik sem kötött le igazán, érdekesnek találom mindet. Egy halvány kép is kialakult így bennem az írókkal kapcsolatban.
A kivitelezés is tetszett. Végig komor volt, még a nagyon színes jelenetek sem tükröztek vidámságot. Az animáció is szép, a grafika is, a seiyuu-k munkái is nagyon jók. A zene is illik a történethez, az ending is tetszett.
Ahogy írtam örülök, hogy megismerhettem ezeket a történeteket, szívesen látnék még több ilyet, ugyanakkor kicsit örülök is neki, hogy a végére értem. Nem amiatt, mert a lelkemre ült a történet súlya, hanem a műfajból adódóan. Valahogy ez a fajta anime nem az én világom, ettől függetlenül szívesen megnézem az ilyet is, mert tanulságos. Újranézni nem fogom, de más feldolgozásokat biztosan meg fogok még nézni, viszont attól, hogy én nem nézem majd újra, nem lett kedvenc és nem is hatott rám annyira, még ajánlom, hogy nézzétek meg. Persze, aki úgy érzi, hogy nem elég erős hozzá a lelki világa, annak csak óvatosan.

No Longer Human
A BSD után kezdett el érdekelni Osamu Dazai életútja és a művei, viszont ez a történet túl sötét volt nekem. Nem is maga a történet, hanem hogy ilyen emberek is léteznek. A főszereplővel egyszerűen nem voltam képes azonosulni, és hiába volt néhány olyan problémája, amit az „átlagember” is meg tud valamennyire érteni –, a történtekre illetve a problémáira való regálásával nem tudok egyetérteni, és ezáltal együtt sem érezni a főszereplővel. És ha az ember nem talál egy kedvelhető szereplőt sem, akkor egyszerűen nem tud mibe kapaszkodni. Sok súlyos témát vett elő – öngyilkosság, mentális betegségek, egyszerűen fulladoztam a nézése alatt, és utána hosszabb ideig nem tudtam folytatni a sorozatot. Abba már belegondolni is alig merek, hogy ez egy önéletrajzi ihletésű történet…

In the Forest, Under Cherries in Full Bloom
Sakaguchi Ango nevét szintén a BSD nézése után ismertem meg. Ebben a történetben először a cseresznyevirágok rajzolása fogott meg. Gyönyörűen animálták meg mind a szépségét, mind a romlottságát. Az OP is tetszett. Ez a történet sokkal jobban lekötött, eléggé elborult volt, bár ez sem érintett annyira meg. Viszont érdekes volt többet megtudni a mű keletkezéséről.

Kokoro
Igen, csak magamat ismételem, de Natsume Sōseki nevét szintén a BSD-ban hallottam először. Sajnos ez nagyon nem fogott meg, bár a végére K-t megsajnáltam. De ennek is tetszett a grafikája.

Run, Menos!
Ez szintén Dazai Osamu egyik művén alapul. Ez érintett meg a legjobban. Magát az alaptörténnetet is ismertem a Bungou to Alchemist miatt, és zseniális volt a görög mitológiai történet és a főszereplő élete közötti párhuzam. Azt a mini Shinsengumis jelenetet pedig nagyon tetszett (bár nagy fontossága nem volt, csak én szeretem őket) Viszont azért ezt a művet „életvidámnak és gyengédnek” jellemezni… talán Dazai többi művéhez képest lehet, de én inkább keserédesnek, magával ragadónak és fájdalmasnak mondanám. Elérte, hogy elsírjam magam rajta.

The Spider's Thread
Igen, Akutagawa Ryunosuke-t is a BSD okán ismertem meg… öhm… gyerekeknek szóló könyv… hogyne… Ettől függetlenül nagyon tetszett ez a történet, és a Pokol kinézete és a fickó – aki mellesleg dögösen volt megrajzolva – büntetésének megvalósítása is kreatívan nézett ki. Igazából nem tudtam megutálni, voltak olyan részek, ahol meg is sajnáltam, de egyszerűen nem volt esélye sem képes a fejlődésre, ennek ellenére szerintem a király rosszabb volt nála.

Hell Screen
A sorozat szintén Akutagawa egyik művével fejeződik be, amely szintén lenyűgözött. Nem tudom, csak itt csinálták úgy, de külön tetszett, hogy össze lett kapcsolva a két történet. Itt a kegyetlen és önző király festője történetét követhetjük nyomon. Egy hátborzongató és bizonyos tekintetben eléggé beteg műről van szó, azonban szerintem tökéletes befejezése magának a sorozatnak.

Míg az első történet hangulata gyakorlatilag fojtogatott, addig a második lekötött, de nem érintett meg, a harmadik viszont a végét leszámítva egyenesen untatott. Az azt követő többi történet viszont sokkal jobban tetszett. Míg a Run, Menos! megsiratott, addig a The Spider's Thread és Hell Screen végig lekötött és elgondolkodtatott. Emiatt megadom a sorozat egészének a nyolc pontot, mert az utolsó három mű miatt érdemes volt megnézni.
Külön tetszett, hogy a részek elején Sakai Masato mondott pár szót az adott íróról és a mű keletkezésének történetéről. Egyébként érdekes, hogy míg magyarul az ilyen mai napig meghatározó műveket „örökzöldeknek” nevezzük, addig a japánok az „aoi” vagyik kék jelzővel határozzák meg.

Nem lesz a kedvencem, de tetszettek ezek a történetek. Nem annyira szeretem az ilyesmi műfajú animéket, de ez fogjunk rá hogy tetszett. Minden könyvnek más-más hangulata, és elég érdekes világa volt. A legjobban nekem a„ Fuss, Melosz! ” tetszett, ami egy kicsit talán eltért a többitől spoiler A „ Többé nem ember ” aminek igaz, hogy szerintem depressziós hangulata van Amit nagyon nem szeretek, mégis talán ez érintett meg a legjobban. Mindegyiknek erős mondanivalója van. Érdemes megnézni, csak ez inkább felnőtteknek való, komolyabb anime.

Először, mikor belekezdtem a sorozatba, azt hittem, sosem fogom végignézni. Egyszerűen sok volt, elborult, sötét, és elképesztően nehezen feldolgozható. Aztán barátnőimmel tartottunk egy maratont, és nem volt lehetőségem menekülni előle. Minden történet egészen más hatást váltott ki.
A „Többé nem ember” viselt meg legjobban, azzal is kezdtünk. A skizofrénia, az öngyilkosság, az alkoholizmus, és az ezekhez vezető érzelmi terhek annyira intenzíven jelennek meg a színekkel az animációval és a vérprofi szinkronmunkával, hogy nem lehetett eltávolodni tőle. Néha utáltam és megvetettem a főszereplőt, néha pedig végtelenül sajnáltam. Még rémisztőbb belegondolni, hogy valószínűleg Dazai önéletrajzi ihletésű művéről van szó.
A „Virágzó cseresznyefák erdeje” úgy indul, mint egy rémesen beteg, morbid módon humoros japán mese. A csábító, gyilkosságra kényszerítő démon, az a rémesen abszurd vadkanfigura… aztán viszont elsül jönnek benne a csavarok, fokozottan beteg és morbid lesz, és még nem is értettem meg teljesen.
A „Szív” tűnt számomra a leggyengébb történetnek, egyszerűen túl romantikus volt. De K karaktere a maga majdnem megszállott szerelmével, az, hogy ugyanazokat az eseményeket két szemszögből gyökeresen különbözően láttuk, ezt is elképesztően egyedivé tették.
A „Fuss, Melosz!” a leírása szerint „életvidám és gyengéd történet”, ez alapján Dazai-val valaki igazán átbeszélhette volna az „életvidám” szó jelentését, de az is tény, hogy a másik művénél jelentősen kevésbé nyomasztó, szép, de szomorkás történetről van szó. Felüdülést jelentett, még úgy is, hogy nagyon komoly témákkal foglalkozik.
A „Pókfonál” c. részt a sorozat elejétől vártam, mert a Death Parade-ban Decim is megemlítette, így nagyon érdekelt, miről szól. Elgondolkoztató, szürreális és sötét „mese”, a főszereplőjét nem lehetett gyűlölni kezdetektől, de valóban fejlődésképtelen karakter volt, én, ha néha sajnáltam is, azonosulni abszolút nem tudtam a szemléletével. (Bár a király véleményem szerint még nála is rosszabb volt.)
És végül a „Pokol látképe” tényleg megkoronázta az egészet, visszakerültünk a Pókfonál világába, és ezúttal az udvari festő történetét kísérhettük végig. Hátborzongató, legtöbbször ugyancsak elég beteg volt, de mégis olyan gondolatokat ébresztett, amiért nekem egyértelmű kedvencem volt a történetek közül.
Összességében ajánlom a sorozatot. Kell hozzá türelem, idegzet és gyomor, mert a különböző pszichés betegségektől, a gyilkosságon és öngyilkosságon, az erkölcsi kérdéseken át a művészet szerepéig minden van benne, de megéri megnézni. Bennem maradandó nyomot hagyott.

Néha hullámzónak éreztem az anime-t, amin nem kell csodálkozni, hisz egy „antológia” esetében előfordul ez (azaz nem minden történet hasonló színvonalú). Ennek ellenére és még néhány apróságtól eltekintve, hihetetlen élményt jelentett a Blue Literature, pontosabban 9/10-est, továbbá a célját is elérte: kedvem támadt Murakami Harukin túl is megismerni a japán irodalmat.

Bővebben: http://anti-gane.blogspot.hu/2017/03/blue-literature.html

Brutális, nyomasztó, ilyet nem kedvencelek. De nagyon erős japános megvalósítás. Csak a japán tud ilyen lenni.

Most fejeztem be. Még emésztenem kell, mert ugyan a második és a harmadik történet valamivel könnyedebb volt, alapvetően egy nagyon komoly szépirodalmi múvekből való válogatás ez a sorozat.
A „ Többé nem ember” egyszerűen csak sokkolt. Ahogy szemléltette az egész a fiú elidegenedését, vívódását nagyon-nagyon erősre sikerült. Szuper a szinkronmunka (ez mindegyik részre elmondható ) és a kevésbé durva részeknél a rajzolás és az animáció is nagyon szép.
A második történet kicsit olyan volt, mint egy morbid népmese átdolgozás, az egész abszurd volt és nem is egészen értettem-
A harmadik történet erősen középszerű volt, nekem túl romantikus és nyálas, de K egy nagyon eredeti szereplő, akit a végén nagyon megsajnáltam.
A „ Fuss, Melosz” lett a kedvencem. A görög mitológiai párhuzamot imádtam benne, a vége pedig egészen meghatott.
A másik kedvenc az utolsó két rész lett. Egy kicsit emlékeztetett, hol a Death Note-ra, hol a Death Parade-ra, hol a Kőmíves Kelemenre, hol Dante Poklára. Mindenesetre nagyon erős a hangulata, elgondolkodtató és nagyon erős a szimbolikája.
Összességében kedvenc lett, bár az életkedvemet néhány jelenet elvette. Kíváncsi lettem az eredeti művekre is.