Happy Sugar Life (2018–2018) 75% 13★

A téma érdekes, meg különben is, szeretem a Satou-hoz hasonló cuki, ám könnyen bekattanó karaktereket, vagyis a yanderéket. Egész jól hozza a formáját.

Az opening nagyon tetszik, az ending elmegy kategóriás. A szereplők aranyosak és cuki a rajzolásuk. A seiyuu munka nem volt kiemelkedő, sőt, néha kifejezetten zavart.

A téma és a pszichológiai horror kategória tényleg sok érdekességet tartogathatott volna, azonban az anime az én értékszemléletemnek több, mint gusztustalan, ráadásul mindenki traumatizált. A történet központjában Satou és az édi-bédi Shio-chan yurira hajló kapcsolata áll, de nem tudtam aranyosnak értelmezni a kettősüket.

A mellékszereplők elég színesek, azonban ez a sok elmebeteg és elmebetegség elég hamar unalmassá válik; én a sztori felénél, tehát úgy a hatodik epizód környékén kegyetlenül meguntam és igazából nem tudott újat mutatni. A vége sem kifejezetten lepett meg.

Mondanám, hogy van erkölcsi mondanivalója, tehát értékes anime annak ellenére, hogy miről és milyen formában szól, de nem igazán sikerült megtalálnom benne a jót, semmilyen értelemben.

Akit érdekel a téma, az nézze meg, de én nem kifejezetten ajánlom. Számomra hatalmas csalódás volt és nem a horrorisztikus részek miatt rázott tőle a hideg.

Ez egy nagyon érdekes egyben ijesztő anime az már biztos :D A történetét mindig meglepetést okozott. Érdekes ez az alapkoncepció. Mindenkinek mást-mást jelent a „szerelem" szó és több féle képpen is láthatjuk ezt egy-egy karakternél. A végén nagyon meglepődtem, és egyben tetszett spoiler A szereplők hát… eléggé érdekesek egytől egyig. A főszereplő spoiler, de ennek ellenére is nagyon cuki párt alkot Shio-val ♡ A többi mellék szereplőnek sincs ki a négy kereke, viszont szerintem ez bele illik a történetbe és érdekesebbé teszi. Az op-ja nagyon tetszett és az ed-je se volt rossz. Aki szereti az ilyesmi műfajt tuti nagyon szeretni fogja :D

A Happy Sugar Life az egyik legzavarbaejtőbb pszicho-thriller, ami rengeteg embernél kicsapta a biztosítékot. Nem meglepő, mivel nagyon kényes kérdésekkel foglalkozik; szélsőséges mind témaválasztásban, mind kivitelezésben.

Egy szociopata gimnazista lány együtt él egy eltűnt személynek minősített, kb. 5 éves kislánnyal? Rögtön a mélyvízbe dob, ami sokakat elriaszt, majd az analitikus szerkesztés szolgál magyarázatokkal.
Alapból merész vállalkozás egy pszichopatát választani a főszerepre: a mainstream művekben általában a totál agyhalott, vigyorogva gyilkoló típus kerül elő, ami önmagában nem túl érdekes. A Happy Sugar Life ezzel szemben figyelemreméltó érzelmi intelligenciával, lélektani hitelességgel ábrázolja Satou-t. Nem arról van szó, hogy nincsenek érzései, csupán nagyon kezdetlegesek vagy erőtlenek, és ritkán jelentkeznek. Tisztában van a másságával, ami megfosztja őt a társadalomba való (igazi) beilleszkedéstől, de pont ezért fokozott a megfigyelőképessége: az alkalmazkodás, megalkuvás, látszatélet nagyon megy neki. Eddigi élete üres volt, sikertelenül próbálta megtapasztalni a mindenki számára alapvető érzelmeket, ám az ártatlan Shio-val való találkozás megváltoztatta életét; az édességes csupor végre kezd megtöltődni. Most már van miért élnie, küzdenie, és van mit megvédenie. A yandere-trópus realizációja látható itt, ahogy bemutatja, hogyan jelennek meg a sablon extrém vonásai valós viselkedésformákban.

A cselekményben közvetlenül résztvevő szereplők közül Satou, Shio, Asahi, és Shouko tartoznak a realisztikus ábrázoláshoz (tulajdonképpen a főszereplők). Ugyanakkor a sorozat nagyszerűen él a kisarkított karakterteremtés adta lehetőségekkel is. A mellékszereplők esetében az őrületet, a sötét perverziókat óriásira nagyítja (nem ritka az eufórikus roham). A szadista főnökasszony, a rizikónak élő, predátor tanár, az önbizalomhiányos, „átlagosságtól” szenvedő gimis munkatárs mind beteg, rögeszmés alakok. Ezek projektív természetű, szükséges túlzások; a mű világképét tükrözi, hogy pont az „átlagos”, tökéletesen beolvadó embereknél alkalmaz kisarkított megközelítést. A stabilitás látszatát keltő társadalmi rend mögött mindig ott munkálnak a piszkos, torz, elfojtott vágyak. Sőt, talán elengedhetetlen összetevői annak.

Ugyancsak az anime üzenetéről árulkodik, hogy a társadalom struktúráiba (bármilyen szempontból) nem / részben nem illeszkedő karakterek pl. a szociopata Satou is sokkal emberibbek, mint a „normális” embereket jelképező mellékszereplők. Ehhez kapcsolódik, hogy az egész sorozatban az egyetlen egészségesnek mondható kapcsolatot pont Satou és Shio jelenti. Shio fejlődése a diszfunkciós tradicionális család miatt siklik ki, míg Satou-é a mindent relativizáló, démoni nagynéni nevelése miatt. A két sérült lélek egész jó párost alkot (fontos leszögezni, hogy semmi pedofília, szexualitás nincs jelen), nem szimpla menekülésről van szó, nem áll egyhelyben a dolog, hanem kidolgozott fejlődésívet mutat (Satou fel kell ismerje, hogy a bálványozás is tárgyiasítás; az őszinte, mély kapcsolathoz egyenlő felekké kell válniuk). De nyilvánvalóan ez sem fenntartható, hiszen nemcsak polgárpukkasztó, de törvénytelen is. A történet rávilágít arra, hogy a konkrét szabályrendszerek mentén felállított társadalmi / nevelési mintáink mennyire a visszájára tudnak fordulni. Ezzel szemben mindig lesznek üzemképes speciális esetek, amiket meghiúsít a normák általánosító zéró toleranciája, illetve a normákhoz való stockholm-szindrómás ragaszkodás (akkor is, ha azok csődöt mondanak).

A Happy Sugar Life legérdekesebb pontja mégis a hangulati összetettségében rejlik, ami tökéletesen illeszkedik a „látszat VS valóság” ellentétéhez, valamint Satou labilis természetéhez. Édes, savanyú, keserű váltakozik folyamatosan, kiszámíthatatlanul. A leleményessége az, hogy ezek általában nem külön-külön, hanem párhuzamosan hatnak, ami még bizarrabbá teszi az atmoszférát. Betekintést nyerünk Satou és Shio meghitt interakcióiba, majd látjuk, ahogyan Satou megszállottan védi a boldog édes életét a külső, zavaró tényezektől; a frusztráló, állandóan leselkedő veszély(érzet) elrontja a derűs képzelgéseket, majd visszatérünk ugyanide, mert Satou elérzékenyül saját magán, hogy mennyi érzelmet képes kiváltani belőle a helyzete. Miután megismertük a váltakozásra építő technikáját, egy perc nyugtunk nincs, minden groteszknek hat. Mindezt fokozza a(z alacsony költségvetés ellenére) rendkívül kreatív vizuális megoldásaival, az erőteljes rendezéssel, ami a CGDCT-hez éppúgy ért, mint a horrorhoz, továbbá a fordulatos, de helyenként véletlenekre épülő cselekményvezetéssel. Irracionális, de nem irreális.
A befejezés tragikus, nevetséges, elborzasztó, de valahol szép is.

Szélsőségesen végletes anime minden téren, kezdve az openinggel, a középpontban álló yandere karakter, a mellékszereplők személyiségei, a történetvezetés, az animáció vizuális stílusa: az egyik pillanatban elolvaszt a cukiságával, a következőben bedobja kontrasztként a legdurvább pszicho horrort. Én meg élek-halok ezért a creepycute vizuálért.
Akit nem triggerel már a legelső jelenet és hajlandó tovább nézni tudván, hogy ez bizony egy fullos pedo történet lesz, az elég szélsőséges érzelmekkel, változatos ösztönkésztetéssel, mentális betegségekkel, az erőszak különböző formáival fog találkozni. Itt ugyanúgy előfordulnak nők és férfiak is, akik kihasználják a hatalmukat, pl. átélhetővé válik, ahogy egy fiút összeroppant egy idősebb nő zaklatása. Ijesztő látni, ahogy még a legbetegebb karakterek is a tökéletesség látszatát fenntartva funkcionálnak a társadalomban.

Alapvető fogalmak meghatározásait kérdőjelezi meg.
– Család: ha azokra az emberekre értjük, akik törődnek velünk és szeretnek, akkor sokak számára ez nem a vér szerint legközelebbi személyeket jelenti.
– Szerelem: egy univerzális érzés volna, vagy mindenki egy sajátos verzióját éli át? Melyik az igazi(bb)?
Felmerülnek a gyerekneveléssel kapcsolatos kérdések is: Meddig és milyen áron lehet megvédeni egy gyerek ártatlanságát?

A legeslegutolsó jelenetet leszámítva nem tudok belekötni a történetvezetésbe. spoiler