Shinseiki Evangelion (1995–1996) 84% 71★

Talán… most sikerül… elmélyednem a gondolatok rengetegében. Akkor hát rajta, hadd szóljon.
A Neon Genezis Evangelion animét majdhogynem random választottam a retro részlegből, gondolván, ez egy szórakoztató kis mecha, enyhe pszichológiai beütéssel. Olyan nagyot nem tévedtem… egészen úgy a 20. részig bezáróan. Ami utána következett, teljesen felülír mindent, amit addig gondoltam arról a világról, melyben elhelyezték a történéseket. Maga a téma lerágott csont jellegel tárul elénk, miszerint vannak idegenek, akik a Földet támadják (azaz általában Tokiót vagy Japánt) és fiatal tizenévesek képesek csak megállítani őket. Ez eddig a váz, az alap, és azt hisszük, semmi újat nem tud már mutatni, esetleg a karakterek jellemét illetően, bár ott is jelentkezhetnek a már megszokott típusú személyiségek. És tényleg. Még ők is behúzhatók a sablonba. Tehát kész a fő sztori, gondolnánk naivan. Csapjunk bele. Kapunk is egy lelkileg eléggé instabil, akaratgyenge fiút, Ikari Shinjit, akit belekényszerítenek egy olyan szituációba, amiben egyáltalán semmi kedve nincs elmerülni. Nem csoda, hogy harcol ellene, és az sem, hogy fél és küzd önmagával, és próbálja belőni a helyes utat, amivel önmagának és a környezetének is megfelelhet. Ellensúlyozásként az ő harmatgyenge személyisége mellé kapunk egy extravagáns, extrovertált századost, Misatot, aki laza és flegma stílusával azonnal belopja magát a szívünkbe. Kissé hanyag, és iszik is rendesen, még a napot is sörrel kezdi, a kávé csak utána jön (hogy bírja a gyomra, ez rejtély??) mégis olyan remek stratéga és helyzetfelismerő, hogy méltó a rangjához és a későbbi előléptetéshez is. Csak könnyen veszi az életet. Aztán az erősen introvertált karakter sem hiányozhat, akit ezesetben a szótlan kis Rei képvisel. Ő képtelen a szocializációra, mivel mindig azt teszi, amit mondanak neki. És a hab a tortán a méregzsák tsundere. Asuka szélvészként robban a történetbe, és onnantól kezdve fenntartja az anime vérkeringését, és a mi vérnyomásunkat sem hagyja csökkenni. Vannak még kutatók, és persze egy „antihős” is beköszön. Kész a recept. Mindezt jól összeturmixolták, meggyúrták, fűszerként adtak hozzá kis teológiát, filozófiát és lélektant és komolyzenét, majd elénk tárták. Tessék, fogyasszátok. És mi óvatosan nyúlunk a végeredményhez. Nézzük nézzük, és a szórakoztató sci-fi mechánk átalakul szuggesztív pszichoanalízissé. Az a fordított Teremtéstörténet, ami előttünk zajlik, mélyen a lelkünkbe mar. Az emberi merészségről és aljasságról is született már számos anime és mozifilm, de erről az oldalról még nem világítottak a problémára. A Földet támadó idegenek ugyanis Angyalok, akik bibliai elnevezéseket is kapnak. Különböző formában jelennek meg, és a Végítéletet sugalmazzák a földlakóknak. Ez tűnik ki a viselkedésükből. Az ember erre mit tesz? Istent játsszva felhasználja őket. Hogy milyen célból? Itt kopogtat a filozófia is. A világ megmentése csupán látszat, sokkal mélyebb okok rejlenek emögött. Amint megtudjuk, a Unitokat miért is EVA-nak hívják, elkezdünk bizseregni szívtájékon. Az ember megint átlépi a hatáskörét. Istent játsszva olyan entitást teremt, mely túlnő rajta. Önmaga is Istenné válik. Amint lassan de biztosan nyílik a szemünk a valóságra, úgy következik be a karakterek lelki metamorfózisa is. A korábbi poénos lazaság eltűnik, helyette analízis alá kerülünk mi is a szereplőkkel együtt. Mindenki sérült lelkileg, és az okokat kendőzetlenül tárják elénk. A szorongás és félelem elemi erővel tör elő, mindenki mástól válik ennek áldozatává, mindenki más miatt zárkózik be önmagába, és mindenki másképp próbál kiutat taláni a pszichológiai útvesztőből. Asuka gorombasága is csak egy védekezési mechanizmus, utálata nem konkrét személyt céloz meg, haragja a világ ellen irányul, amelyben túl kellett élnie. Egyfajta beteges megfelelési kényszer hajtja, mert úgy érzi, ő csak akkor ér valamit, ha bizonyíthat. Akkor róla fognak beszélni, figyelnek rá, és nem lesz egyedül. Mitől fél akkor mindenki?
Shinji pedig ismét bezárkózik, kezdeti élénkségének bábját leveti, és szorongásos melankóliába süllyed. Düh égeti belülről apja iránt, és hirtelen robban, amikor már nem bír több érzelmet magában tartani. Az árulás és a szeretethiány megnyomorítja lelkileg. Misato segít neki a szocializációban, ahogyan Asukának is. A három eltérő személyiségű fiatal jó hatással van egymásra, többféle inger is éri őket, így ezeket tudtukon kívül is képesek befogadni. Asuka anélkül beszél Shinjinek a múltjáról, hogy ennek tudatában lenne. Rei páncélja a legvastagabb, ő szinte robotként éli mindennapjait, saját személyisége börtönében. Pedig egy érző kislány, hiszen mikor könnyek folynak a szeméből, rácsodálkozik a tényekre. És minden felborul, mikor fény derül az EVA teremtésének sötét titkára. Indulatok feszülnek egymásnak, és a létezés értelme is megkérdőjeleződik. Misato és a többiek tudatukba zártan próbálják megfejteni az élet értelmét, azt, hogy kik is ők valójában, és miért vívják elkeseredett harcukat. Kell ok a harchoz? Vagy elég annyi, hogy ez kötelesség? Mi motivál arra, hogy EVA pilóta legyél? Miért vezeted az EVA-t? Ha megölsz valakit, aki az ellenséged, bűnös vagy? Miért ölted meg őt? Mert parancsba kaptad? Az utolsó két rész ezen kérdések körül forog. Az önismeret mélyére rántja főhőseinket. Ki vagyok én? Erre az egyszerű kérdésre a legnehezebb a válasz.
A grafikával az égadta világon semmi probléma, nekem retroként is teljesen újszerűnek hatott. Szép, élvezhető, hatásos, ahogyan a zene is. Tetszett, hogy komolyzenét választottak a fajsúlyosabb jelenetekhez. Az Örömódát is akkor halljuk felcsendülni, mikor valóban nagy szükség van a remény és szeretet szikrájára. Szépen megkoreografált jelenetek követik egymást, aztán jön a káosz és zűrzavar.
Ez az anime tehát felcsigáz, szórakoztat, meg is nevettet, megajándékoz sok jó és szerethető karakterrel, aztán hirtelen csavar egyet az összképen, kifacsar lelkileg, és darabjaira hullasz a többiekkel együtt. Nagyon szeretem a pszichológiát, és imádom az ilyen jellegű történeteket, de itt a zárlatban már túlságosan direkt módon zúdították a nyakunkba a freudi pszichoanalízist. Jobban örültem volna, ha konkrét lezárást kapunk, szájbarágósat, amitől megnyugszik a lelkünk, még akkor is, ha drámai irányba húz. De így csak egy csomó kérdés lebeg a levegőben, amelyekre vagy találunk választ, vagy nem, ez a kitartásunktól függ, és attól, a történetben kivel mennyire szimpatizálunk. Tudom, hogy készült folytatás, de anélkül a befejezés értelmezhetetlen és hiányos.
Ezért lett csak majdnem kedvenc, és ezért kap csak nyolc csillagot.

Őszintén bevallom, csak az animés kihívás miatt kezdtem el nézni. De tetszett az egész anime, a hangulata és az, amit közölni akart. Számomra kicsit lelkileg megterhelő volt, lehet, hogy nem a vizsgaidőszakom vége felé kellett volna megnéznem, de nem baj. :D
Kedvenc szereplőt nem tudok mondani, mert minden egyes karakteréért oda voltam, bár milyen szerepük is volt az sorozat folyamán.

Egyértelműen (nem tökéletes) alapmű, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni.

Bővebben: http://barbiolvas.blogspot.hu/2016/02/remakevagy-megsem…

Őszintén szólva fogalmam sem volt mire számítsak amikor leültem ez elé, nem tudtam mitől klasszikus. Az animáció régies, ami általában zavar és a mecha sem az én műfajom. A rendezés mégis kiemelkedő volt és eléggé a karakterekre fektette a hangsúlyt, ami elvitte számomra a részeket. Sokat segített, hogy a helyszínek is jól visszaadták a lelki világukat, kiüresedett, melankolikus, depresszív, bizonytalan. Az emberiség nagy része kipusztult, az utolsó ellenállást a NERV nevű szervezet jelenti robotszerű monstrumaival, amik a hasonlóan rejtélyes Angyaloknak nevezett lényekkel veszik fel a harcot, persze nem önmagukban, hiszen néhány fiatal karakter képes csak irányítani őket. Ezek a pilóták másképp és másképp reagálnak a világvége helyzetre és arra, hogy minden rajtuk áll vagy bukik, de ahogy dőlnek le a védelem bástyái, meg kell küzdeniük saját démonaikkal is. Mindez nem árt egy jó animéhez, egy zseniális animéhez azonban többre van szükség, amit az Evangelion le is szállít, Schopenhaueri filozófia, Freudi pszichológia, és Keresztény / Zsidó vallási jelképek tömkelegében. Az utolsó epizódok már azokat is próbára teszik, akik a legelvontabb filmeket falják, a világ megmentésére tett kísérlet a horrorisztikus zúzás mellett zavaros, belső, identitás és értelemkeresésbe torkollik, majd egy külön filmben, a: The End of Evangelion-ban csúcsosodik ki, ami már a formával is kísérletezve hozza el a sorozat lezárásánál mérföldekkel katartikusabb konklúziót és minden idők egyik leginkább zavarba ejtő befejezését. A Neon Genesis Evangelion és a The End of Evangelion egy szimbólumokkal megpakolt hullámvasút az emberi vágyak és szeparációs szorongások kereszttüzébe került lélek mélyére, élet és halál, kezdet és vég viszonyának kinyilatkoztatása egy olyan történet köntösébe bújtatva, ami a háborút nem látott generációknak kifejezetten szórakoztató. Egyike kevés azon animéknek, amit egy filmesztétának kár lenne kihagynia.

Durván jó sorozat volt, rendkívül sok mögöttes tartalommal, sokféleképpen értelmezhető szálakkal és izgalmas történettel. Sok szerethető szereplőt nem tudnék mondani, de talán pont az ő defektességük miatt lett ennyire különleges ez a sorozat. A vége azonban elég gyenguszka, nem véletlenül kellenek azok a filmek…

Alapmű a mecha animék között, amit nem lehet egykönnyen megemészteni. Egyfelől akciódús mecha-anime, másrészt igen kemény pszichológiai történet ami lelkileg nagyon megterhelő tud lenni. Kell némi érettség ahhoz, hogy az ember felfogja, megértse a háttérben zajló eseményeket, érzéseket, az anime tényleges mondanivalóját. Szóval, nem egy habkönnyű darab, erre mindenki készüljön fel. Én is többször láttam, mire megértettem, miről is szól valójában.

Egyébként nálam Rei és Kaworu az abszolút favoritok, és kár, hogy utóbbi szerepét ennyire lecsökkentették a mangához képest.

Nem leszek népszerű ezzel, de…
Ezt a hulladékot először olyan 2005 környékén láttam, javában tinédzserként, animés pályafutásom elején. Az első óriásrobotos animém volt, bár így utólag spoiler. És annak ellenére, hogy sok tekintetben jó időben kapott el (mert melyik az a tinédzser, akinek nincsen valamilyen lelki problémája), néhány részlettől eltekintve utáltam.
Tegnap kitaláltam, hogy melóban betolom háttérzajként, meg hátha így majd 15 évvel később, felnőtt fejjel ki tudok-e belőle hámozni valami értékelhetőt.
De nem.
Utáltam, hogy a karakterek életképtelenek, egyiknek több negatív tulajdonsága van, mint a másiknak, hogy már amúgy is törött gyerekekre ilyen nagy felelősséget tesznek, majd csodálkoznak, hogy azok összeroppannak, hogy kb mindenki passzívan tűri, hogy élete összeomoljon körülötte.
És itt most nem arról van szó, hogy nem értettem a végét, hogyne értettem volna. Nem lehet nem érteni, az utolsó két rész pépessé rágja a néző számára a lényeget, annak csak le kell nyelnie. Nincs ezen sok emészteni való sem: depressziós gyerekről 24 rész után kiderül, hogy depressziós, és rájön, hogy hogyan lehetne nem az. Ekkora f*szságot eskü… ez kábé olyan, mint egy kétlépcsős tanács, hogyan legyél gazdag: 1) ne legyél szegény, és 2) gazdagodj meg!
15 év alatt sem értettem meg, hogy mi a frászt istenítenek ebben a sorozatban. Szerintem ez is pont olyan, mint a 95-ös GitS mozi, a hangadókat zsenge korukban érte el ez az anime, és már nem látnak ki a rózsaszín nosztalgiaködből. Tény, hogy pl a GitS jó, de az Evangelionnal együtt olyan hype-ot generáltak, hogy ha energiaforrásként lehetne használni, akkor évekig ellátná Japánt.

Már szinte az anime nézéseim kezdetétől a várólistámon volt ez az anime és elég sokat is hallottam róla, de mégis csak egy kihívás vett rá hogy végre meg is nézzem. Számomra a mecha műfaj nem áll túl közel de mégis nem ez a dolog volt ami miatt nem tetszett nekem ez a mű. Ahogy halad előre a történet egyre kuszább és depressziósabb lett az egész amire még hozzájött a végén a szájbarágós lélektan is már alig vártam, hogy vége legyen a résznek. Annak jobban örültem volna ha valami magyarázatot kaptunk volna legalább az angyalokról.

A csillag adás nagy dilemma volt, mert igazából az elejét utáltam Sinji miatt, aztán ahogy megérkezett Asuka és beindultak az események kezdett a dolog egyre érdekesebb lenni. Ha az utolsó két rész nincs, akkor egész jó is lett volna, de ezt így nem tudom hova tenni. Ehelyett a marhaság helyett kibonthatták volna egy kicsit jobban az Evák szálát, meg Sinji anyjáét.
spoiler Pedig amúgy hozzátenném, hogy az üzenet maga nem lett volna rossz, csak nem így kellett volna átadni.
A kedvencem az volt, hogy mindenki short-ban meg nyári ruhában járkált, szóval gondolom baromi meleg volt ott, de a csaj azért pingvint tartott háziállatként XD – aki mellesleg kb a legjobb szereplők között van Kaji és a gazdája után.
A másik zseniális dolog a zene volt benne, ami főleg az utolsó pár részben haláli volt. És az openingje is felejthetetlen.

Talán sok velem egykorúval hasonlóan az első igazi mecha-anime volt, amit láttam (valahol egyszerre a Mobile Suit Gundam Winggel), holott Anno Hideaki sorozata már sok szempontból erős dekonstrukciója volt a műfajnak. A (főként) zsidó vallási szimbólumokra, pszichológiai problémákra építő világvége-történet akkoriban nagyon tetszett. Meg lehetett szeretni a karaktereit, még a „gonoszokat” is, mert nagyon szépen bemutatta a motivációjukat, a hátterüket. Bemutatta, hogyan alakul az isteni büntetés maga is fegyverré a magát is isteneknek képzelő emberiség kezében, és még emellé is rengeteg sötét történetszálat vitt be szinte játszi könnyedséggel. spoiler