Human Lost: Ningen Shikkaku (2019) 84% 7★

Lehet emésztenem kellene, mielőtt értékelést írnék róla, de nem akarom. Láttam már pár feldolgozást a Ningen Shikkakuból, de ez tényleg másabb, talán könnyebben is emészthető, ugyanakkor ugyanolyan elgondolkodtató is. Sokat lehetne beszélni arról, hogy kire is utal a cím „Human Lost”, hogy ki a valódi gonosz a filmben. Nem újdonság a koncepció sem. Az emberi kapzsiság díszcsomagolásban, ugyanakkor ott a reményvesztettség, ami süt az egész filmről. Engem ez felidegesített. Szép kor a 120 év, ha ez ember természetes úton éli meg, de az itteni öregekről ez nem mondható el, ezeknek már rég a föld alatt lett volna a helyük, bármennyire is azt a látszatot keltették, hogy mindent az emberiségért tesznek, csak látszat volt. Ezért hát nagyon is húztam Horiki szemlélete felé, de hogy őszinte legyek, vele sem értettem teljesen egyet. Ezért is írtam, hogy sokat lehetne beszélni, hogy ki a gonosz. Hiiragi nézetei is megérintettek, de ugyanakkor naiv is volt egy kicsit. Youzou viszont szerethetőbb volt, mint a többi feldolgozásban. Igazából fogalmam sincs mit írjak róla, mert nem tudom, hogy mi lett volna a helyes döntés. Egyik sem, szerintem. Rossz döntés volt a kísérletezés. Persze senki nem akar meghalni, de ez a természet rendje, az ember maradjon meg embernek és ne próbáljon Isten lenni, úgysem fog sikerülni, és csak ez lesz a vége, ami itt is. Bár ami azt illeti lassan tényleg idáig jutunk… Nem szeretem az ilyen filmeket, túlságosan valóságszerűek, és sokáig nem eresztenek. A grafikája is furcsa volt. Nem új számomra az ilyen grafika sem, játékoknál láttam gyakrabban hasonlót, de nem tudom eldönteni, hogy tetszik vagy sem, ezért maradok a furánál. A festmények egyediek voltak, nyersek, de a lovas valamiért különösen tetszett. Egyébként nekem az egészben volt egy kis Attack on Titan és Enen no Shouboutai beütés is. Talán még egy kis Tokyo Ghoul is. Összességében érdekes volt, és felkavaró is, ahogy azt a Ningen Shikkakutól megszokhattam már.
Ajánlom? Annak, aki szereti az efféle történeteket, aki szeret gondolkozni még napok múltán is arról, amit látott. Aki viszont (könnyed) kikapcsolódásra vágyik, annak semmiféleképpen nem.

Egyszerűen nem tudom, mit mondjak. Fogok racionálisan értékelni, mindjárt, de először jöjjön az érzelmi része:
Én a No Longer Humant nem szeretem. Ezt jobb letisztázni, nem bírtam elolvasni (egyszer majd ráveszem magam, egyszer tényleg végigolvasom, de egyelőre nem), az Aoi Bungakuban is, az a négy epizód beleégett az agyamba, és nem tudok tőle szabadulni. Iszonyatosan jó dráma, ami viszont megeszi és kiköpi a lelkedet, és egyszerűen nem akarok belegondolni, milyen állapotban volt, és mit érezhetett Dazai, amikor ez kijött belőle. Pont azért, mert a történet nagyon hamar kiakasztott, az Aoi Bungaku esetén elég sikeresen elhatárolódtam tőle. Tudatosan eldöntöttem, hogy nem akarom érteni Yozo karakterét, nem akarok azonosulni vele, és innentől nem vonódtam be mélyen a történetbe.
A Human Lost egy sokkal elrugaszkodottabb, sokkal abszurdabb adaptáció, nem követi annyira a könyvet, de pontosan ezért engem szó szerint csapdába csalt… engedtem, hogy bevonjon. Így végső soron olyan húrokat pendített meg bennem, és olyan érzelmeket adott át, amiktől meg tudtam menekülni az Aoi Bungaku verziónál.
Már kicsit racionálisabban nézve az egészet, a látványvilág csodálatos. Szerintem csak egy lépésre van a Mo Dao Zu Shitól, és ezzel elmondok valamit. Yozo látomásai, az egész disztópikus világ, a szörnyek, minden szédítő. A harcjelenetek dinamikusak, erősek, a vágások gyönyörűek. A soundtrack nem annyira emlékezetes, de az atmoszféra még így is rendkívül erős… annyira átadja a reménytelenség érzetét, hogy spoiler
Yozo nagyon szimpatikus. Ez volt számomra az a bizonyos csapda – képtelen voltam elhatárolódni a főhőstől, mert elég eltérően ábrázolták a regénytől ahhoz, hogy megérthető legyen. A legelső jelenete az, hogy ledöntött egy doboz altatót, és félholtan fekszik egy brutális festmény előtt – ahogy viszont tárul fel a néző előtt a világ, és a kép amit Yozo alkot a világról, semmilyen szinten nem lehet elítélni érte. Ráadásul látjuk, hogy küzd, próbál felállni, új perspektívát keresni, kapcsolatot teremteni, de amint megveti a lábát valahol, kirántják alóla a talajt. Sajnáltam, szurkoltam neki, vele együtt reménykedtem. spoiler A mellékszereplők ugyancsak érdekes figurák, senkiről nem tudtam igazából tiszta képet alkotni, a történet pedig rabul ejt, és végig fogva tart.
Bár azt hiszem, az Aoi Bungaku jobban adaptálta a regényt, összességében hozzám ez a feldolgozás közelebb áll. Ajánlom, de jó, ha az ember felkészül lelkileg előtte, mert… hát ha nem is annyira brutális, mint az eredeti mű, vagy a korábbi feldolgozás, azért még így is eléggé kiborító.
Feliratot közzétettem: https://todaywiggin.blogspot.com/2020/07/forditas-human…

A filmek mindig is hátrányban indulnak nálam – eltekintve pár gyerekkori kedvenctől és véletlen felfedezett gyöngyszemtől –, egyszerűen nagyon megszoktam a 24-30+ részeket, és valahogy elunom magam egy idő után. Annak ellenére, hogy sorozatrészekből egyszerre sokat vagyok képes megnézni Viszont ezt a filmet még anno a megjelenésekor kinéztem magamnak, megfogott a látványvilága, a plakát és Dazai Osamu neve – akkoriban elég nagy BSD lázban égtem.
Miután láttam az Aoi Bungaku Series-ben a Ningen Shikkaku feldolgozását, egyszerűen beleégett az agyamba az a reménytelenség és depresszió és ahogy a cím is kimondja, az emberségéből kiforduló főszereplő. Ebben az adaptációban eléggé szabadon értelmezték az eredeti művet, és az üzenete is pozitívabb lett, ami tetszett. spoiler. Ráadásul itt Yozo is szimpatikus volt, minden gyötrelme és vívódása mellett is hű maradt önmagához.
A látvány tényleg nagyon szép, igényes és részletgazdag, Yozo festményei is nagyon kidolgozottak és különlegesek.
Bár nem gyakorolt rám akkora hatást, mint gondoltam, eddig ez a kedvenc Ningen Shikkaku feldolgozásom, de bátran tudom ajánlani azoknak is, akiknek felkeltette az érdeklődését.

Akkor most megpróbálok értékelni, pedig elég friss az élmény. Tudom,hogy könyvadaptáció és miután láttam az Aoi Bungakut, sajnos nem sok meglepetés ért a lezárással kapcsolatban.
Megpróbáltam rákészülni, utána nézni az eredeti hátterének is, mert anno az antológiában ez a történet viselt meg nagyon, az életrajzi párhuzamot figyelembe véve pedig még megrázóbb.
Miután nem olvastam még a könyvet, nincs összehasonlítási alapom, de zseniális adaptáció.
A disztópikus környezet nagyon érdekes volt, sokat tett hozzá, különösen társadalomkritikai szempontból. Sejtem,hogy az Aoi Bungaku valamivel pontosabban adaptált, ez viszont sokkal jobban megéríntett, mert Yozo-t borzasztóan sajnáltam. A képi világ csodálatos, olyan szinten hiperrealisztikus a rajzolása, hogy néha el is felejtettem, hogy nem élőszereplős, az egész filmnek nagyon erős a hangulata és a szimbolikája. Viszont nem kimondottan a társadalomkritikai része volt az ami megérintett, hanem a főszereplő pszichológiája, nagyon látszik hogy a szerzőnek mennyire reménytelen helyzete volt a depresszióval , csak az tudja így ábrázolni, aki át is éli. Kemény dráma, és éreztem némi Victor Hugo-s hangulatot, csak itt a szituáció teljesen reménytelen volt, még a kezdődő szerelmi szállal is.
Az utolsó negyedórát meg végigbőgtem és utána is csak egyszerűen fájt. Nehéz megfogalmazni,hogy mit művelt ez a lelkivilágommal. Nagyon rég sírtam már filmen, de ezen sikerült.
Teljesen kikészített, de egyértelmű, hogy kedvenc, nagyon megrázó, nyomasztó, de a maga módján szép film.
A könyvet meg tuti, hogy elolvasom, de nem most, mert jelenleg garantáltan elmenne tőle az életkedvem.