A fiúk a bandából (2020) 78% 42★

Jó kis születésnapi buli lett… :(
Azt hiszem, nem tudom a filmet minden szempontból megfelelően értékelni, mert más lehet belülről megélni, mint kívülről nézve. De mint dráma és színészi alakítás így is tetszett. Főleg, amikor már kezdett lehullani az álarc mindenkiről, és hirtelen eltűnt a megjátszás meg a jópofizás, ahogy az lenni szokott, és maradt a nyers valóság, hogy emberként mindenki szenved, ha elutasítják, félredobják, nincs bátorsága kimondani a fontos dolgokat, ráeszmél a valóságra vagy épp nem tud megbékélni önmagával sem. Színes kis társaság volt. Jim Parsons esetében elsőre nehéz volt félretenni Sheldon karakterét, de ahogy haladtak az események, másképp tudtam már nézni rá, és jó volt látni, hogy komolyabb szerepekben is ugyanúgy megállja a helyét. Lényegében végig Michael állt a középpontban, spoiler Zachary Quinto is jó szerepet kapott, pedig nem is tűnt hangsúlyosnak a jelenléte, de amit mondott és ahogy mondta, annak súlya volt.

Durva buli volt az biztos. Kíváncsi voltam erre a filmre, főleg mivel a színészek közül felismertem párat. Jim Parsons-ra voltam a legkiváncsibb. Akaratlanul is mindig Sheldon jutott eszembe, bár itt Jimnek egy igazi bunkót kellett játszania.
A másik akit még ismertem Zachary Quinto volt, őt bírtam ebben a filmben.
Szegény Charlie Carver kapta a legrosszabb szerepet.
A történet nagyon tetszett, bár a végével nem vagyok kibékülve. A szereplők többségét bírtam, bár Michael néha elég nagy $@!#% volt. Larry és Alan volt akiket nem kedveltem meg.

Nehéz mit mondani a filmről, hiszen olyan mintha nem történne benne szinte semmi közben meg annyi minden történik benne, hogy sorolni sem lehetne. Teljesen más stílusú, témájú és megközelítésű a film mint amiket én eddig láttam illetve szoktam nézni. A színészgárda közül egyedül Jim Parsonst ismertem, viszont azt kell mondjam mindenki más is valami hihetetlenül szuper színész, igazán sikerült őket megkedvelnem. Ha karakterekről van szó, akkor nem igazán tudnék kiemelni senkit, aki kifejezetten szimpatikus vagy unszimpatikus lenne. Mindannyiuknak megvolt a maga szerepe a történetben és ez így volt kerek az egész. Az elején igazán sokat mosolyogtam, aranyosak voltak a jelenetek és a szituációk, de a buli végére már eléggé bedurvult a helyzet, ott már mindent lehetett csak mosolyogni nem. A vége kicsit nekem érdekesre sikeredett, de ennek ellenére élveztem ezt a két órát, jó volt kicsit kilépni a filmmel a jól megszokott komfortzónámból.

ezt a filmet csak a történelmével együtt lehet méltón értékelni. a történelmével, miszerint egy ’60as évek-beli színdarabon alapul, ami forradalmi mérföldkövének számít a queer színháznak és színjátszásnak. hogy mind az 50. évfordulós broadway adaptációban, mind ebben a filmben játszó főszereplő gárda összes tagja meleg. hogy ez nem csak egy darabka megelevenedő történelem a szemünk előtt, hanem bensőséges, személyes alkotás, melegek től , melegek nek .
az talán már csak hab a tortán, hogy mind a forgatókönyv, mind pedig a színészi játék hibátlan. mert ez nem csak film, hanem maga a reprezentáció megtestesülése.

Áh, ez egy borzalmasan fenomenális film lett.
Másfél órába annyi érzelmet sűrítettek bele, hogy az egész az utolsó fél órában robbant egy hatalmasat, ami egy érzelmi sokk volt számomra.

Sajnos volt benne egy mondat, amit annyira magaménak éreztem/érzek; onnantól kezdve a könnyeimmel sem tudtam már küzdeni, az érzelmek elurakodtak rajtam.

Szerintem életemben nem láttam még egy ilyen jó szereposztást, ilyen érzelmesen csak ők tudták eljátszani ezt az egész történetet. Jim Parosns meg egy csodálatos színész!

Így utólag nem igazán érzem, hogy ez a film annyira jól sikerült, én nem nagyon kedvelem a rövid idő alatt lejátszódó műveket. Legyen akár film vagy könyv.
Eleinte nagyon vártam, hogy kijöjjön, vajon mi fog történni, de abszolút nem erre számítottam. Miután ez egy remake, lehet hogy megállta a helyét (de ezt nem tudhatom, hiszen nem láttam az eredetit). Nekem annyira nem jött be de nem volt rossz se.

Az elején kimondottan vicces a film, aztán egyre szomorúbb, ahogy a sok mosoly, kacsintás és ugratás lefoszlik a szereplőkről, és előbukik, milyen nehéz a bőrükben lenni. A férfi, aki a házasságát rúgja fel, mert rájön, hogy meleg. A férfi, aki még mindig szerelmes a vele felnövő hetero srácba, aki nem vesz tudomást a családjáról. A playboy, akit lelkifurka gyötör, hogy talán miatta ment tönkre egy házasság. Az agresszív homofób, akinek talán van mit titkolnia. Színes karaktetek. A vége, ahogy Michael elmegy templomba, de aztán szaladni kezd, végtelenül szomorú és megrázó, mert nem tud saját maga elől elmenekülni. És nagyon nehéz szeretni magad, ha az egész társadalom azt gondolja, hogy egy szeretetre méltatlan korcs vagy.
Érdekes, hogy minden szereplő nyíltan meleg színész. Épp nézem a hozzá készült rövid doksifilmet, amiben arról mesélnek, az elmúlt 50 évben mekkora utat tettek meg. Hogy mehetnek kézenfogva, nem viszi el őket a rendőrség, nem lincselik. Szép lenne, ha valóban így lenne.

Volt az az olasz film, amikor összeültek egy vacsihoz és beszélgettek, most nem jut eszembe a címe. Na ez a film olyan. Érdekes volt, mintha egy színdarabot néztem volna.