Az első rész után úgy gondoltam, olyan lesz, mint a helyszínelők, de aztán rájöttem, hogy nem egészen, mert míg a helyszínelők picit távoli, futurisztikus és főleg a nyom felderítésén van a hangsúly, ez kevésbé „tunkolós”, de mégis valahogy valóságosabbnak és közelibbnek érzem.
A gyilkosságok kegyetlenek, a nyomozók pedig káromkodnak, isznak, hibáznak, viccelődnek… élnek – esendők és szerethetők. Olyan igaziak.
Tetszik a két főszereplő kapcsolata. Azon túl, hogy a munkában tökéletesen kiegészítik egymást – Janet a szív, Rach az agy (néha fordítva) – van köztük egy picit furán távolságtartó, de mégis bensőséges barátság (talán azt kéne mondanom rá, hogy olyan „angol” spoiler), aminek pár momentumán néha komolyan meghatódtam.
Kár, hogy nincs több.