Az film első fele, és maga a téma is, nyomokban az európai művészfilmek világára, lecsupaszított realista történetvezetésére emlékeztet ,vagyis inkább egyfolytában az járt a fejemben, míg néztem. Öregkor, elmagányosodás, kilátástalanság – nem könnyű téma, nem egyszerű beszélni róla, még a film közvetett eszközeivel sem. Bevallom, nem is ezért kezdett érdekelni, hanem a szereplőgárda miatt, ami elég patinás. És igazából nem csalódtam bennük, bár azon kaptam magam, hogy Robert Duvall-t figyelem, mikor esik ki a visszafogott, konvencionális nagypapa szerepből, de nem tudtam tetten érni:)
A film második fele az amerikai sémát követi – egyszerű, de örök érvényű igazságokkal – az emberi kapcsolatok, a barátság a gyógyír minden bajra. Mégis jó volt nézni, a színészek játéka, és a történet mondanivalója miatt.