Ezzel a filmmel úgy vagyok, mint az ifjú Popper Péter a Svejkkel: nincs olyan élethelyzet, amelyben ne tudnék idézni belőle. Scorsese egy évtizedig tologatta az íróasztalán a könyvet, mire rászánta magát a munkára, amelyet utóbb a legerőszakosabb ("most violent") filmjének titulált.
Elképesztő igényességgel nyúlt az anyaghoz, elég csak annak utánanézni, hogyan és miként válogatta össze és készíttette el a filmben felbukkanó többszáz festményt. (Elmer Bernstein a Brahms III. szimfóniájából átírt pazar filmzenéjét meg sem említem.)
Rendkívül finom eszköztárának és precíz dramaturgiájának eredménye a film tartása, az az elfojtott, és épp ebből az elfojtásból táplálkozó feszültség, amely a felszíni cselekmény és a voltaképpeni történések (a társadalmi morál és az egyéni vágyak, a kimondott szó és a jelentés és így tovább) között feszül.
Habár nem sorolom a filmtörténelem legértékesebb alkotásai közé, mégis himnuszt tudnék írni ehhez a filmhez, annyira tökéletes.