Régen láttam ennyire kerek történetet, ami ráadásul még kicsit a gyerekkoromat is idézi, na nem azért, mert velem bármi ilyesmi történt volna, hanem, mert kicsit ilyen szünidei sorozat hangulatát keltette. Annyira szeretném megfogalmazni, hogy mi az az érzés, ami végig körüllengett, amíg ezt az epizódokat néztem, de nem látom kimondani, hátha majd valaki más.
Persze nem mondom, hogy tökéletes, a karaktereknek is vannak hibáik, a főszereplő kissrácnak is sikerült olyan mondatokat a szájába adni, amit annyi idősen büdös életbe nem mondott volna, mégis mindenki szerethető volt benne. Néhol keserédes, néhol nyomasztó, néhol szárnyaló, de legtöbbször pozitív. Az újságok gyöngyszemként emlegetik ezt a sorozatot, egyet kell értenem velük, szerintem is az.