Tudóóóóm, tudom, csak úgy szórom a tízeseket mostanában. De hát miért is ne, ha ennyire élvezem ezeket a filmeket? Hol így jönnek, hol úgy. És bárcsak mindig így jönnének.
Lassan már teljesen nyilvánvalónak tűnik, hogy Guy Ritchie szitokszó nálam. Pedig nem is. Vagy nem annyira. De tény, még Sherlock miatt sem tudok nagyon másként tekinteni a gengszterkomédiáira, mint lélektelen alkotásokra. Akció és humor megvan, de valahogy üres az egész. És itt vannak az ehhez hasonló filmek, amikben épp ez a belső tartás van meg, a mese ereje, a szeretet, valami nagyszerűség – és csak is az ilyesmi mérhető a Ponyvaregényhez. Ebben a filmben az ír filmjátszás krémje felvonul. Cillian Murphyt meg mindig is bírtam, de a tekintete miatt többnyire kicsit vagy nagyon pszichopata figurákat kell játszania. Itt viszont lehetett egy átlag srác, aki naná, hogy zűrös, de a legkifejezettebb ellentéte a pszichónak.
Vagyis: ez akciódús, fájdalmasan vicces és megejtően szerethető.