Wong Kar-Wai díjesős filmje. Elég furcsa hangulattal, csodaszép képekkel, gyönyörű zenével (nem mellékesen benne a Sway-jel), és nem egyszerű, ám de annál inkább megfejtős, szimbolikus dolgokkal, visszatérő motívumokkal. Pont nekem való.
Egy férfi és a körülötte lévő nők története a magányról mesél. „Pár éve a heppiend még a markomban volt, de lecsúsztam róla.” Egy szoba szám és egy irományban szereplő évszám, ahova elutaznak az emberek, mert ott megtalálják elveszett emlékeiket, de nem jönnek vissza, kivéve egyet, és ott lóg a kérdés a levegőben, hogy miért? „A szerelem időzítés kérdése: nem jó sem túl korán, sem túl későn találkozni az igazival.”
Egy picit lehetett volna rövidebb, egy-két helyen túl sok volt a cipő, a melodráma, és még inkább vontatottá vált, az amúgy sem kapkodós alkotás. Kár, hogy még nem láttam a Szerelemre hangolva című filmet. Lehet ez előtt kellett volna megnéznem. Mindenesetre ez nagyon adja. Állítólag az még ennél is zsenibb.