Zárójelentés (2020) 78% 61★

Régóta nagyon kíváncsi voltam erre a filmre, így nyilván nem is volt kérdés, hogy – legalább – a premieren ott leszek.
Ahogy észrevettem, ezt a filmet vagy nagyon szeretik, vagy inkább nem. A kritikusok fantáziátlannak, klisésnek és „unalomig ismételtnek” tartják a szimbolikát, valamint a történetet is, magát a mesélést pedig hibásnak / élvezhetetlennek. Bevallom, utóbbi először nekem is egy kicsit furcsa volt, de aztán rájöttem (?) miért ilyen, és meglepően gyorsan megszerettem a gyorsváltásokat. Azokat, amik miatt – szerény véleményem szerint – éppen hogy nem lesz didaktikus és szájbarágós – ahogyan ezt többen is felróják neki.
Én mindig igyekszem úgy nézni egy-egy alkotást, hogy mennyire tudom magamra, vagy éppenséggel a (közvetlen) környezetemre ráhúzni, illetve, hogy milyenek a színészi alakítások. Ezekkel nem volt gondom, s már csak emiatt is roppant kellemes meglepetés volt a film, sőt, nagyon tetszett.
A történet valahol végtelenül egyszerű, a társadalomkritika / az emberi sorsok miatt azonban mégis fajsúlyossá válik, és lehet mondani, hogy ezekből alig jött át valami a vászonról – én ezt nem így gondolom. Miközben néztem, kettősség fogott el: egyszerre látok minimalista és mély színészetet, amely kombó szörnyen jól működött. Mindenki végtelen természetességgel teszi a dolgát, ami azt jelenti, hogy sem nem színpadiasan, sem nem kifent filmes eszközökkel élve. Olyan, mintha én is ott állnék a vászon egyik szélső csücskében és jelen lennék. Jólesett.
Bár Eperjes Károly színészete engem nem kicsit oszt meg, itt tőle is el voltam ragadtatva. Csupán 1-2 kósza snitt, ahol megkaparintja a híres-neves manírját, ám tényleg csak éppen hogy, alig érzékelhetően. Ebből kifolyólag nagyon élveztem az alakítását. (Amiben nyilván az is nem kicsit közrejátszott, hogy a színész éppen egy ilyen karakter bőrébe bújhatott, ami nem áll távol a személyiségétől. Végtelen érzékenységgel, selyemsimasággal olvadt bele a pap szerepébe.)
Stohl András, mint rosszfiú: szerintem telitalálat. Kifejezetten jól állnak neki a negatív hullámok, ahogyan a drámai közeg is. Ahogy korábban már említettem, én őt sokkal jobban szeretem a komoly, drámaibb feladatokban, mert, amikor ripacskodni kell, illetve „szépfiúskodni”, ott nekem nem igazán jön be. Itt viszont mindenképpen jár neki a dicséret, a fagyos, hideg kék szeme néha tényleg elég creepy volt. (Köszönet a szép közeliekért, kedves Koltai Lajos úr!…)
Udvaros Dorottya feleség-figurája kicsit érdekes volt. Ezzel a tátikázós dologgal valahogy nem tudtam megbékélni (ellenben az egy szem szinkronnal meg nagyon is, haha), meg azt sem sikerült – egyelőre – igazán eldöntenem, hogy ő tulajdonképpen hányadán is áll a dolgokkal. Azzal mindenesetre egy pillanatra sem volt gondom – amivel azonban ahogy olvasgattam, sokaknak igen –, hogy amikor a férje bejelenti, hogy elköltözik otthonról és lemegy az édesanyja falujába körorvosnak, csupán annyit mond: „Jó.” Ez az egyetlen, rövidke szó bár végtelenül egyszerűnek és érdektelennek tűnhet, én azt hiszem, közel sem az. Udvaros Dorottya könnyben csillogó szemében ott van minden. A fájdalom és a megértés keveréke. Szerintem a szeretet pont erről szól / kellene, hogy szóljon: elfogadjuk a másikat, és nem akarjuk kisajátítani. Engedjük neki, hogy ő is kiteljesedhessen ott, és abban, amiben jó, és amit csinálni akar. Még akkor is, ha ez az esetleges drasztikum változásokat indít be egy kapcsolatban…
Énekerzsi. Jaj, istenem. Nem kellett sok idő, hogy valahol azonosulni tudjak az ő szilánkosra tört személyiségével. Ő eme film egyik legizgalmasabb és legérdekesebb karaktere, aki úgy hagy nyomot mindenkiben, hogy szinte fel sem tűnik. Bevallom, ha valahol, hát itt nagyon vártam volna valamiféle „feloldozást”, ám azt a fajta lelki békét, aminek én örültem volna, nem sikerült, sajnos. Inkább csak tovább kavart. Természetesen dramaturgiailag értem, miért történtek úgy a dolgok, ahogy, ettől függetlenül azért én a magam részéről el bírtam volna képzelni egy másfajta csapásirányt.
Andorai Péter. (Isten nyugosztalja!) Végtelenül megnyugtató, ahogyan némán és bölcsen üldögél az események sodrásában, mindenkit figyel, és LÁT (!). Olyan volt ő nekem ebben a történetben, mint egy jó helyen és időben bevett nyugtatótabletta.
Akit még mindenképpen szeretnék megemlíteni, az nyilván a főszereplő, Klaus Maria Brandauer. Természetesen láttam a főbb filmjeit, tudtam, hogy nagyon jó színész, de itt aztán nagyon felhívta magára a figyelmemet, aminek én annyira, de annyira örülök! Emberi, esendő, hétköznapian imádnivaló és szimpatikus, aki úgy suhan végig ezen a két órán, hogy nekem fel sem tűnt. Élmény nézni őt, odáig voltam a mosolyától, a kétségbeesett tekintetétől, de még a dühkitöréseitől is. Kaméleonként olvadt bele ebbe a – szerintem – nagyon is magyaros miliőbe, amihez Csankó Zoltán fantasztikus szinkronja csak tovább illesztette őt négyzetmilliméterről négyzetmilliméterre…
S doktor karaktere egyébként abszolút szimpatikus. Hatalmas- és jószívű, kedves ember, egy talpig ÚRIEMBER. Olyasvalaki, aki a mai világban – azt hiszem – inkább a fehér holló kategóriája, így hát nem is csoda, hogy szinte azonnal az összes keselyű körbegyűli, hogy… És na, hát ez fájt.
És akkor itt most ki is térnék a központi konfliktusra. Ejj, de ismerős volt!… Akinek vannak vidéki / falusi gyökerei, az jól tudja, mi ez, akinek meg nincs, az most testközelből szembesülhet vele. Nos, igen. Nagyon nem áll távol mindez a valóságtól, sajnos. És ez végtelenül bosszantó. Ami a rohanó városban csak a mikrokörnyezetünkre igaz, az itt, egy zártabb közösségben makróvá dagad, és összenyom.
Klasszul prezentálja a film azt is, hogy a fiatalok, illetve, akik megtehetik, elhúznak külföldre. Akik itt maradnak, azok meg… Tessék-lássék, mi a szórás eredménye. Szomorú.
A társadalomkritika itt azonban nem áll meg: a magyar egészségügy is durván és kőkeményen megkapja a magáét. Kegyetlenül, szívbemarkolóan. Amikor a pékné a kórházban megtudja, amit, istenem… A szívem szakadt meg. A színésznő fantasztikus alakítást nyújtott, kirázott tőle a hideg. És őszintén félek, rettegek, hogyha a jelenlegi állapotokat nem állnak neki rohamos tempóban megfordítani az illetékesek, akkor… :'(
Csomós Mari anyafigurája. Jézusom. Ez is de ismerős!… Nagyon nehéz egy ilyen emberrel együtt lenni, pláne, ha közvetlen családtag az illető, és nem lehet csak úgy ignorálni a rosszindulatú fröcsögéseit. Lelkileg nagyon össze tudja nyomorítani az embert az efféle hozzáállás, az biztos. Mindenesetre a doktor úr dicséretesen jól – és végtelen szeretettel – kezeli az asszonyt, még ha néha – teljesen jogosan – ki is borul tőle.
Így a végén pedig még nagyon meg kell dicsérnem Csankó Zoltánt (már megint), mivel ő is nagyon sokat hozzátett az élvezetfaktorhoz. Végig, teljes harmóniában halad Brandauerrel, egy húron pendülnek, s hiába a tudat, hogy szinkronizált a szereplő, simán belefeledkezünk és elhisszük, hogy ez az ember tényleg így szólal meg, ha szembe jön az utcán…
Ami picit nekem is furcsa volt, az a ki-be járkálás a próbákról. De erre is találtam magyarázatot, szóval, ez sem volt annyira a valóságtól elrugaszkodott, mint első pillantásra tűnhet. Viszont. Hogy egyértelmű negatívumot is írjak: az amatőr szereplők tényleg amatőrök voltak. A legegyszerűbb jeleneteket is sokszor úgy elrontották, hogy „öröm” volt nézni. Értem én, hogy manapság tkp. bárkiből lehet statiszta, de na… Azért ez nekem fájt egy picit. :D (Avagy nincs rosszabb annál, mint amikor valaki úgy akar természetesnek tűnni, hogy rájátszik. Csak hát… Az ugye már pont, hogy nem természetes. :'D)

Úgy látszik, nem divat ma ez a film, és urambocsá' nem divat Szabó István.Nagyon kevesen nézték meg, talán mert nincs benne semmi akciójelenet, kompjutertechnika, meg misztikus elem. Semmi művésziesen megfogalmazott burkolt jelentés.Egyszerűen csak tükröt tart elénk, arról, ami a legfontosabb kéne legyen, az emberség mibenlétéről, önmagából való kifordulásáról, fájdalmas hiányáról. Társadalmi közérzet leképezés, a legérzékenyebb területen megmutatva, egy kis, világtól elzárt falusi orvos szemével.
Ha Szabó István ilyen direktben tolja elénk a ezeket a dolgokat, annak jó oka van, valószínű a téma sürgető aktualitása.
Nagyon jó a színészválasztás, és ők remekelnek is, még egy kétmondatos szerepben is egy Andorai Péter fájdalmas tekintete néz ránk megrendítően, nem szeretnék kiemelni senkit, mert túl hosszú lenne, és fel kellene sorolni a stáblistát.
Nekem az amatőr szereplők is tetszettek, ellenpontozásnak nagyszerűek voltak, először nem hittem a szememnek, hogy az operaházi portás Ráday Mihály:)
A színészek érdeme is, hogy nem ereszt ez a film, és valami zsigeri félelmet ébresztett újra bennem.
Magam is átéltem pár éve hasonlót, egy éjszakai sürgősségi mentős beutaláskor, az orvos kinézett onnan, mert mint mondta, 48 órája talpon van, egy vakablakos szobába raktak az infúzióval egyedül, és ott hagytak, mert jött egy infarktusos beteg, és az sürgősebb volt, és nem voltam közvetlen életveszélyben, csak a kiszáradás szélén. Teát azt nem adtak, mert a nővér se ért rá, igaz volt egy csap a szobában, de abból meg nem mertem inni, mert pont ételmérgezés miatt vittek be.
Nem nagyon beszéltem még erről, mert aztán meg jött a világjárvány is, és a helyzet csak fokozódott, és hát mi lesz ennek a kifutása, csak a Jóisten tudja. Meg kéne nézni minél több embernek ezt a filmet, és elgondolkodni rajta, mert ez aztán mindannyiunk bőrére megy.
Köszönöm Szabó István, ez nagyszerű volt, mint mindig.

Ui: Ja igen, és a plakát is nagyon jó lett.

Az egyik legjobb magyar film amit valaha láttam, és a magyar jelzőt elhagyva is emlékezetes, nagy hatású alkotás. A színészek egytől egyig remek alakítást nyújtottak. Minden nagyon a helyén volt, szeretném máskor is megnézni még.

Nagyon komoly téma (nem is gondoltam volna), szépen ábrázolva, jó színészekkel. Tovább gondolásra ösztönöz.

Sic transit gloria mundi. És erről Brandauer tehet a legkevésbé.