Tökös csaj (2002) 68% 325★

Totál abszurd, teljes mértékben távol áll bármitől, ami normálisnak nevezhető. Az egész egy hatalmas, elmebeteg baromság, még a koncepció is erőteljesen wtf kategóriás. És mégis, eszméletlen jól szórakoztam és nagyon jókat nevettem rajta, főleg Rob Schneider ripacskodásán és a lányok akcióin. Felfoghatatlan számomra, melyik barlangban nőttem fel, hogy nem láttam korábban ezt a filmet, pedig határozottan felejthetetlen élményt nyújtott.

Nagy tragédiája a filmnek, hogy beleragadt az „abszurd baromság” kategóriába, mint (megfelelő hangulatban) bugyuta mód szórakoztató és kikapcsoló, de mély vagy akár csak említésre méltó tartalommal nem bíró, egyszer nézős vígjáték. Pedig ez a könnyedséget és emészthetőséget segítő csomagolás alatt egy nagyon is mély és tartalmas, modern, diverz, előre mutató, pszichológiailag érzékeny, mondhatni ízig-vérig libsi mozi vár az értő szemekre.

A Tökös csajban megtalálható mindaz, ami a Rocky Horror Picture Show (1975), a Nem férek a bőrödbe (2003), a Bajos csajok (2004), a A dán lány (2015), a Kszi, Simon (2018) és még seregnyi további útkereséssel, felelősségvállalással, testképzavarral, önelfogadással és önfelvállalással illetve az ezekkel szemben tanúsított össznépi ellenállással, kirekesztettséggel, meg nem értettséggel, LMBTQ identitásokkal foglalkozó, emblematikus film erénye és mozgatórugója.

A központi téma a nemi diszfória; Jessica egy pár varázserejű fülbevalóhoz fűződő balesetnek köszönhetően megtudja, milyen érzés transzneműnek lenni.

A tinilányként férfi testbe zártság jelentette sokkot persze egy rakás túldramatizált és ripacskodó momentum viszi rendre nevetséges, sőt, parodikus irányba, ugyanakkor a humorizálás feszültségoldásként, stresszkezelési stratégiaként funkcionál elsősorban, nem nehéz észrevenni a kreténkedések mögött Jessica néma sikolyait és több-kevesebb sikerrel nyeldekelt könnyeit. A film vígjáték mivolta nem elbagatellizálja vagy lebutítja a konfliktust, sokkal inkább azt szemlélteti, hogy vannak olyan csapások, amiket nem lehet nevetés, karikírozás nélkül kibírni. A humor nem valami súlytalan és lenézendő tényező, hanem fegyver és mentőmellény. A nagy röhögések, a nagy elborulások következetesen akkor bukkannak fel, amikor Jessica körül elfogy a levegő; bepánikolna vagy depresszív stádiumba csúszna, és ezektől időlegesen megkönnyebbül, felvidul. És a film ezzel remekül rámutat, hogy a nevetés és a támogató környezet hatalmas segítség egy-egy nagy lélegzetet venni a következő merüléshez, de nem szünteti meg a problémát. Jessica végig szenved a teste idegenségétől, és küzd, hogy újra kívül-belül nő lehessen; nem egyezik ki vele, hogy férfi lett, akinek férfiként kéne ezentúl élnie, és a narratíva egy percig se tesz úgy, mintha ez a felütése egészségtelen lenne, és bele kéne nyugodnia a történtekbe.

Komoly harcokat folytat, hogy a legjobbat hozza ki az átmeneti helyzetből, illetve hogy átmeneti is maradjon. Bevet mindent, amit csak tud, hogy minél komfortosabban érezze magát a számára idegen küllemű és működésű testben, hogy az osztott lapok ellenére önazonos tudjon maradni; átüsse a teste falait. Ugyanakkor Jessica gyorsan megtapasztalja, hogy ha a helyzet befelé irányulóan kényelmetlen, akkor kifelé mutatóan egyenesen siralmas, nem csak a saját belső megéléseivel folytat szünet nélküli szélmalomharcot, hanem a társadalommal is. Egy csapásra abszolút máshogy viselkednek vele az emberek; durvábbak vele és fenyegetőnek észlelik. Számára ártalmatlan szituációkban is az agresszió forrásává vagy célpontjává változtatják. Nem fejezhet ki férfi testben élve sérülékenységet, önfeledtséget vagy intimitást abszurd félreértések nélkül. Amikor nyilvánosan önazonosan viselkedik, mert épp sikerült felülkerekednie az első szélmalmon, és megteremtenie egy ideiglenes komfortérzetet, azt kivétel nélkül ferde pillantások, megütközés vagy erőszakos reakciók kísérik. Nevetségesnek és elfajzottnak tartják. Jessica illékony komfortérzete szertefoszlik, és szerepjátékra, a viselkedése és a beszéde korrigálására kényszerül, hogy ne nézzék ki, és elhitesse a világgal a hazugságot, miszerint ő nem nő, hanem férfi.

Ezek a pofonként ható folyamatok kategorikusan szemléltetik, hogy vannak olyan határok, amiket az egyén saját magához való hozzáállása nem tüntet el. Legyen szó testi határokról vagy társadalmi határokról. Attól, hogy Jessica igyekszik szeretni önmagát és kifejezni a megjelenésében az egyéniségét, a férfi test férfi test marad, és a társadalom nemi szerepekre vonatkozó attitűdjei is adottak. Az ide vágó legerősebb jelenet, amikor az egyértelműen rossz méretű és szabású, iskolabálra szánt ruhájában zokog, amit még a testcsere előtt vett.

A momentumok, amikor hiába próbálja megmutatni magát és elérni a környezetében lévőket – idegenként kezelik a saját szülei és a szerelme is – nem szűnnek meg se a humor, se a játékidő előrehaladtával hervasztónak lenni. Ugyanakkor az ellenséges és/vagy idegenkedő környezetben még inkább felértékelődnek, sokat adnak azok a pillanatok, amikor valaki meglátja Jessicát a külső héj mögött, vagy ha nem is át lát a héjon, de képes szimpátiával fordulni felé. Csak néhány másodpercre is. Különösen tetszett, hogy ezek a pozitív megerősítések milyen sokfélék voltak. A családi kutya számára állatként abszolút idegenek az emberek gender koncepciói, így felismerte. A sztori során többször sminkben és nővére ruháiban parádézó, egyértelműen queer kisöcs maga is a hagyományostól eltérően értelmezi a nemeket, így felismerte. A barátnői ugyan nem ismerték fel, de miután elmagyarázta nekik a helyzetét, és értelmezték azt, fogékonnyá váltak rá, hogy megkeressék az idegen testében a lányt, akit ismernek, végül elfogadták és megtalálták. A diszkó mosdójában a személyzet tagja nem ismerte korábbról és nem kapott magyarázatot, csak látott egy fura, elveszett figurát, aki segítségre szorul, és amikor elérkezett a pillanat, amikor döntés elé állt, hogy ő is rúgjon egyet a könnyű célpontba vagy segítő kezet nyújtson, az utóbbit választotta.

Ezen a döntéshelyzeten maga Jessica is átesett, és rengeteget épült a jelleme. A fordulat előtt egy sztereotipikus, gáncsoskodó méhkirálynőként viselkedett, – nem véletlenül egy dongó a középiskola kabalaállata is, és nem véletlenül Jessica a pomponcsapat kapitánya – aki sérthetetlenségi és felsőbbrendűségi tévképzetében vegyesen tudatos számításból és rivalizálás keretében végrehajtott erőfitogtatásból, vegyesen puszta szórakozásból tiporta az útjába akadó könnyű célpontokat. Miközben fel sem fogta, mekkora károkat okozhat mások lelkében, hogy az a néhány másodpercnyi negatív visszacsatolás, ami neki egy felejthető vicc volt, a megalázott számára lehetett az utolsó csepp az aznapi pohárban – vagy akár a nagy pohárban. A testcsere hatására kénytelen volt szembesülni vele akár tapasztalati úton, akár nyílt szembesítés által, – az műfajszinten egy fontos jelenet volt, amikor a barátnői közölték vele, hogy kb. mindenki utálja az iskolában, méghozzá okkal – hogy korábban ő is pontosan ugyanannak a gépezetnek volt a része, ami most az ő szenvedéseit is fokozza. Megtanulta, a természetének a szúrós, manipulatív, kotnyeles, harcos oldalát ártás helyett konstruktívan is alkalmazhatja, megvédhet vele kevésbé határozott és extrovertált embereket a bullyingolóktól. Megtanulta megérteni azokat, akiket korábban ő bullyingolt és túllépni az előítéletein, és ráébredt, hogy nem csak igazságtalan és felelőtlen volt a magatartása, hanem a korábbi dagi lány skatulyába suvasztott Zeppelin, illetve a metálos boszorkának elkönyvelt Eden akinek Judas Priest pólója és Marilyn Manson posztere van személyében potenciális barátjelölteket is elszalasztott.

Ráadásul attól függetlenül, hogy mennyire részletesen foglalkozik a történet Jessica lelkével, a film messze túlmutat a főszereplőn, a mellékszálai is elvinnének a hátukon egy-egy filmet. Jessica önismereti utazása egy grandiózus láncreakcióvá duzzadt. Nem csak ő értékelte át az élete egyes aspektusait és tett magáévá új nézőpontokat, hanem a belső folyamatok és a testképzavara társadalmi reakciókkal való ütköztetése a felszínre hozta, hogy nem csak Jessica nem érzi jól magát a bőrében. És nagyon tetszett, hogy a film ezt egy mindenki számára azonosulható közös pontként, összekovácsoló erőként értelmezte.

Zeppelin teste ugyan megfelelő nemű volt, mégsem volt számára idegen a testképzavar, a közte és Jessica között lévő szakadékot első körben az a közös megélés hidalta át, hogy mindketten küzdenek a szőrrel. Zeppelin egyébként egy nagyon előre mutató plus size karakter, akinek nemcsak, hogy nem a súlya körül forgott az élete, hanem természetesnek vette a film, hogy ő is lehet ugyanolyan zajos, önfeledt, dögös és mások számára vonzó, mint a kétezres évek elején még szépségideálban erősen felülreprezentált vékony és menő lányok anélkül, hogy ez a tény magyarázkodásra vagy bocsánatkéregetésre szorulna.

Keecha két kultúra között vergődött, koreai anya és afroamerikai apa gyerekeként sosem tudott igazán beolvadni a vele amúgy azonos külsejű afroamerikai diákok közé. Hiába törekedett a csoportnak való megfelelésre, előbb-utóbb kiütközött valamilyen különbözőség, amiért kívül rekedt, és ezeket a megfelelési kísérletein keletkezett repedéseket a „kínosan ázsiai” anyja viselkedése szimbolizálta a cselekményben. Míg nem egy nagyon fontos és hangvételében is komolyabb jelenetben az anyja közölte vele, hogy valójában nem ő égeti le a barátai előtt, és még csak nem is őt szégyelli, hanem saját magát nem tudja elfogadni olyannak, amilyen.

April a szexuális orientációjával kapcsolatban érezte magát egyre bizonytalanabbul. Az első sokk után ő feltűnően lelkesen fogadta a Jessicán végbement változásokat, elkezdett vonzódni a lány új külsejéhez, majd idővel ráébredt, hogy mindazt, amit ideális szerelemként definiálnak, ő a Jessicához fűződő barátságában érezte. Hogy mindig is Jessica volt az, akivel a legszívesebben elmenne az iskolabálba. Ironikus módon míg Jessicának a férfi testbe börtönöződése maga a rémálom volt, April számára helyére került vele az utolsó kirakós darab is; a lelkileg és testileg is megfelelő love interesttel találta szembe magát, akit korábban hiába keresett. Ez nem csak azért titulálható forradalminak is akár, mert keresztirányultságú, heteroszexuális-homo/biromantikus reprezentációt én az utóbbi pár évből se tudok mondani, hanem azért is, ahogy a két barátnő le tudta kommunikálni egymás között ezt a szituációt.

De megemlíthetném akár Edent és Billy-t is, akik eltérő okokból, de azáltal kapcsolódnak a kollektív diszkomfort érzethez, hogy nem tudnak megfelelni a társadalmi elvárásoknak. Eden a metálos és különféle okkult szubkultúrákhoz tartozik, ami figyelmen kívül hagyhatatlanul meglátszik az öltözködésén, a világlátásán és az érdeklődési körein. Míg Jessica pasija, Billy sokkal érzelmesebb és romantikusabb lelkületű, mint ahogy az a korszellem és a tájegység fényében ildomos lenne egy tinédzser fiúnak, a legjobb barátja kb. minden alkalommal kigúnyolja és leb.zizza, amikor Billy a Jessica iránti érzéseiről beszél.

Mintegy, mindenki hadilábon áll valamilyen módon önmagával és/vagy a társadalmi elvárásokkal, és senki sem tudja magát úgy beleilleszteni az egyméretű skatulyába, hogy azzal ne veszítsen el egy darabot az identitásából, és ne sérüljön a komfortérzete, mert mindenki más, szokatlan és nevetséges a maga egyedi módján. Nem ezen a szokatlanságon kell változtatni a komfortérzet rovására, hanem azon, ami a komfortérzet, az önazonosság útjába áll. Ha nem illesz a skatulyába, a skatulya a rossz.

Üdítő és ritka példa arra, hogyan lehet egy vígjáték humora alapvetően elborult/emészthető/alpári/ripacs úgy, hogy a film viszont intelligens és gondolatébresztő marad.

Régen is nagyon jól szórakoztam ezen a filmen, és a mai napig így van ez. Vicces helyzetek, jó szereplők. Szeretem a testcserés filmeket.

(2014.ápr.02.)
Nem, nem, nem és nem tudom megunni. :D Pedig annyira abszurd film ez is, és mégis nagyon tetszik. ^^ A poénok néha már kicsit elcsépeltek, de annyira eredetien tudják a színészek előadni, hogy még valahogy ezt is meg tudom bocsájtani a filmnek.
Kedvenc szereplő: Jessica (Clive bőrében). Ha nem Rob Schneider játszaná, akkor mondjuk fele ennyire se szeretném, de ő nagyon jól hozza ezt a karaktert. :D
Ami tetszett: sok minden :) De hogy példát írjak: Jessica és „Fikás” kapcsolata. :) Azt nem tudom, hogy létezik-e ilyen a valóságban, hogy nővér és kisöccse között ennyire erős érzelmi kötelék legyen, mindenesetre őket így ebben a formában nagyon bírtam. :) Fikás meg amúgy is nagy arc (bár ha nekem lenne egy ilyen öcsém, aki az idegeimre mászna állandóan, nem hiszem, hogy akkor is ezt mondanám… :D). Vagy pl. mikor a gót stílusú Edent és a duci Zeppelint (Hildenburg) beveszik a „csapatba”. :) És amit még kiemelnék, az Adam Sandler vendégszereplése. :D Egy raszta-füves srácot alakít, aki sosincs a helyzet magaslatán… :'D
Kedvenc jelenet: amikor valamilyen izgi rész van az afrikai cuccokat áruló boltban, megy a jelenet alatt a konga-szóló, aztán odaszól az eladónő Bongónak (a raszta-srácnak), hogy „Ne gyilkold már a dobokat!” :DD Másik kedvenc pedig (a sokból), mikor a Clive-vé változott Jessica felhívja Billyt telefonon (és ugyebár férfi hangon beszél) :

Billy: – Hallo! (*Jessica sír a vonal túlsó végén*) Melyik baromkodik?!
Jessica: – (*sírva*) Már bánom, hogy nem feküdtem le veled!
Billy: – ……. Mulkey atya?

:DD Aki cirka másfél óra tömény röhögésre vágyik, annak nagyon ajánlom ezt a filmet. Nekem egyik kedvencem, és ilyenkor van az, mikor azt kívánom, bárcsak újra először tudnám megnézni. ^^ Nem mintha sokadszorra nem tudnék már rajta nevetni, de először azért mégiscsak jobb. :))

Amikor új volt ez a film, kifejezetten tetszett. Hosszabb kihagyás után – mivel szembe jött az egyik csatornán, – végigkínlódtam. Nos, lehet, hogy öregszem, de ritka fárasztó és kínos volt mai fejjel nézve. Ráadásul Rachel McAdams, jaj, na ne már… Ha „tökös-filmek”, akkor szerintem a Tök alsó mérföldekkel jobb. Szóval ezért csak hat csillagot nyomtam rá…

Öszintén, nekem Rob Schneider sosem tartozott a kedvenc színészeim közé, de idióta szerepekben meglepően jól teljesít.
A tökös csaj sem más, ez is egy egyszerű, humoros, de mégsem nagy tartalommal rendelkező film, amit egyszer megnézek, de önszántamból nem keresem többet.

Ahhoz képest hogy magasra véleményezett vígjáték, keveset nyújtott számomra, ennél többet vártam. Tudom, régi de ez sokat nem javít a helyzeten mert olyan nem volt benne amihez komoly tech. kellett volna, a humort meg azért talán akkor is ismerték. Azt hiszem Rob tökéletesen illett a szerepébe még ha nem is az egyik kedvencem a bandájukból.

Tudom ,hogy baromság, de én imádom ezt a filmet. Annyit tudok rajta nevetni :D
Lehet azért mert tinikoromban láttam, de még most is ha megy TVben nem kapcsolom el. És szerintem kivételes eset,hogy nincs telepakolva altesti humorral. Viszont sok jó poén van benne:)
A többi filmje nem a kedvencem Robnak ,d ezen mindig jókat kacagok. És hát azt hiszem ez a lényege ennek a filmnek:)

Rob Schneider filmjei baromi jók, és általában mindig halálra nevetem magam rajtuk.

Teljesen könnyedén elevezett a vígjátékok zsánerében,bár az tiszta,hogy nem egyedi,sem a műfajban,sem a testcserés filmekben.Rob Schneider humorát nem kell bemutatni senkinek,ezt a figurát most is hozza.
Bár ő a főszereplő,azért a mellékkarakterek is jól voltak ábrázolva.Igaz,nem sok szerepük volt és a csajbanda kivételével mind kétdimenziós volt.Valójában a sztori is leírható öt mondatban,de az ilyen és ehhez hasonló vígjátékokban természetesen nem világmegfejtést kell keresni.
Mindenesetre én nem csalódtam,mert délutáni kikapcsnak jó volt.Nem egyedi és jó lett volna,hogyha kicsit többet mutatnak abból,hogy Jessica karaktere hogyan éli meg a változást,de ettől függetlenül nem volt rossz élmény,de ahhoz számomra kevés,hogy hosszútávon velem maradjon.