Sztalker (1979) 85% 133★

Hálás vagyok volt főnökömnek, hogy egy whiskygőzös estén szóba került ez a mű.
Azóta megnéztem itthon és nemrégiben a mozivásznon is sikerült elcsípni. :)

Leginkább két csoportra lehetne osztani azokat, akiknek volt hozzá szerencséje; akiket egyáltalán nem fogott meg és akiket beszippantott az atmoszféra. Az utóbbihoz tartozom.
Maga a film egy éteri utazás, spirituális kirándulás, meditatív expedíció. Közben nem látunk igazándiból lélegzetelállító tájakat, megkapó épületeket vagy csodálatos állatokat, mégis hihetetlenül le tudja kötni az embert a képi világával és lassan sodródó tempójával. Ezt a filmet egész egyszerűen jó nézni. Jó a szemnek és a léleknek.
Számtalan írás, kritika és esszé látott napvilágot az alkotással kapcsolatban, de a legjobb, ha magunkra hagyatkozunk a filmmel kapcsolatban. Teremtsük meg magunk körül a nyugodt körülményeket hozzá, zárjuk ki a külvilágot, aztán jöhet a merülés.

Kicsit irigylem most azokat, akik először látják és élik át ezt a remekművet. :)

Még a bemutató idején láttam friss debreceni egyetemistaként (ahogy most utánanézek, épp 35 éve) az Auditorium Maximumban (ugyanitt láttam Bódy Psyché-jét is).
Talán láttam azóta is – mindenképp újra kéne néznem –, de ebben nem vagyok már biztos.

Amit biztosan tudok, hogy úgy ültem és éltem végig a filmet, mint valami szertartást.
Mert hogyan lehet az, hogy a három férfi negyedórán keresztül egy szó nélkül csillézik befelé a zónába, az égadta világon semmi nem történik, én meg úgy élem meg, mintha itt most a világ legfontosabb dolgának a részese lennék?
Persze, hogy nem emlékszem már a filozófiai jellegű fejtegetésekre, de talán annyira nem is fontos. A képek, a hangulat, az érzés, az itt maradt.

Kevés szereplős, kevés szimbólumot használó, mégis valamiképp rettenetesen bonyolult, mondhatni élő film keletkezett. Mert hogy például a főhős Sztalker mennyire maga Tarkovszkij és mennyire Jézus, nem eldönhető és nem is valódi kérdés.
Ugyanis ez a film nem valamiről szól, ez a film egy önálló entitás, egy lélegző, örvénylő, suttogó élőlény, elementál, szellem, angyal.
Én ezt éreztem akkor. Mégy az úton, ott áll az angyal és mutatja merre tovább.
Nem tudod szavakra, koordinátákra lefordítani, csak érzed a törékeny kincset, amit kapsz vele.

Viszed és vigyázod. Hátha nálad is megtörténik a csoda.
Ahogy ez a film is az. Csoda.

Ez a film egy hatalmas meditációs gyakorlat.
Azt kell hogy mondjam azon ritka filmek egyike ami szerintem lényegi szempontból sokkal-sokkal-sokkal-sokkal-sokkal-sokkal-jobb mint a könyv amin alapul. (Sztrugackij gondolom megírta újból, és egy teljesen más mű lett belőle)

Nem csak Sci-Fi és film-művészeti alapmű, hanem spirituális alapmű is egyben, és sokan pont emiatt nem tudják élvezni. Történetét tekintve nem túl bonyolult, de a párbeszédeket, elmélkedéseket tekintve zseniális. Nagyon Le kell hozzá lassulni.

Egy olyan film ami határozottan azzal a céllal készült el hogy mutasson nekünk valamit, és nem azért, hogy megvegyük a mozijegyet. Úgy tudom magának a film készítésének is érdekes története volt.

Tarkovszkij filmjeire sokféleképp lehet tekinteni. Mint beavatásokra a lélek bizonyos alappiléreihez, úgy, mint meditatív vizuális költeményekre, de akár úgy is, mint az életből elvesztegetett több órára, mert teszem azt nem ilyen lassú filmekhez vagyunk szokva. Szerencsére én inkább az első kettő felé húzok. Tarkovszkij-ban leginkább a filozófust tiszteltem, ami itt gőzerővel munkál, a Stalker az egyik legkönnyebben fogyasztható filmje, ám a mélységet csöppet sem mellőzi. Évente újra tudnám nézni, olykor meg is teszem. Sajnos azt hiszem sokan először a számítógépes játékról hallanak, pedig még a novella is jócskán különbözik a filmtől, és így sajnos egész mást várnak, mint amit kapnak.

A boldogság útszéli szemét,
szedhet eleget, ki lenyújtja kezét,
az érlelő kínt kell megérdemelni.

Weöres Sándor

Korábban már említettem, nem vagyok valami nagy rajongója Tarkovszkij műveinek (úgy általában erősen hit or miss úgy kvázi a teljes filmográfiája, nálam inkább a „miss” játszik ezúttal jobban), de a Sztalker valahogy megfogott, megindított bennem olyasmi érzéseket és gondolatokat, amiket a többi filmjével nem nagyon tudott elérni.

A legjobban talán az tetszett, hogy félelmetesen többtényezős film, ergo beküldhettek volna a Sztalkerrel két teljesen másik embert a Zónába, úgy kaptunk volna egy újabb filmet, másabb értékrendekkel és filozófiai normákkal. Megint adj két totál más embert/karaktert a Sztalker mellé, ott a harmadik filmed. És így tovább. Tarkovszkij választása (tulajdonítsuk ezt most neki) egy íróra, meg egy professzorra esett, nekem inkább az utóbbi világnézete és karaktere volt szimpatikusabb, közelebb éreztem magamhoz úgy en bloc.

Ezeken felül az érzések képernyőre konvertálása hibátlan, a Zóna maga felfogható egy misztikus képződménynek, mely a film normái szerint a természet része, de vehetjük egy gigantikus szimbólumnak is az élet értelméről vagy épp az értelmetlenségéről, na meg persze ott a nagybetűs REMÉNY, annak metaforája, ergo legyen valami, amibe kapaszkodhat még az ember, mint utolsó nyomorúságos teremtmény. Mindegy, hogy mi is az, mit ad és mit teljesít, a fő, hogy hinni lehessen benne.

Nem voltam ugyanakkor nagy fanja a szokásos, Tarkovszkij-féle hosszasan elnyújtott montázsoknak ("artsy for the sake of being artsy"), a negyedik fal random áttöréseinek, meg annak sem nagyon, hogy sokszor ok vagy felvezetés nélkül kezdenek el filozofálgatni. Ez utóbbit kicsit jobban is fellehetett volna helyenként vezetni.

Ez a film iskolapéldája azoknak a műveknek, amelyeket csak imádni vagy utálni lehet. Én az azok táborát erősítem, akik imádják. Minden egyebet már leírtak előttem.

Magával ragadó a képi világa, az operatőri munka zseniális. De hogy pontosan mit is láttam és miről szólt a film, nagyobb mélységekben, annak még utána kell néznem.

Ennyi a véleményem! Rövid és velős! 1 csillag! Ha lehetne mínuszt adni, azt adnék!