Tükör (1975) 48

The Mirror · Зеркало
108' · orosz, szovjet · dráma, történelmi, életrajzi

Egy középkorú férfi visszaemlékezik életére, gyermekéveire, családjára, kapcsolataira. Az emlékezet mozaikcserepei, mint tükörcserepek hullnak szét az időben. Az emlékezés előhívja a múltból azokat az alapvető etikai és morális problémákat, amelyek a tudatalattiból törnek a felszínre. Az… [tovább]

Szereposztás

Margarita TyerehovaMaria – Alekszej fiatal anyja / Natalja – Alekszej felesége
Ignat DanilcevIgnat – Alekszej fia / Aljosa – Alekszej 12 évesen
Larisza TarkovszkajaNagyezsda
Alla GyemidovaLiza – az anya munkatársa a nyomdában
Anatolij SzolonyicinOrvos
Maria TarkovszkajaAlekszej édesanyja – szomszéd
Tamara OgorodnyikovaNagynéni – Idegen hölgy az asztalnál
Oleg Jankovszkijaz apa

Kedvencelte 21

Várólistára tette 79


Kiemelt értékelések

TLD 

Számos zseniális húzás van itt egy helyen: egy színész játszik el több karaktert, álom-fantázia-emlék-valóság keveredik és ennek a jelenségnek a bemutatása a tükrözés fogalma által történik – na meg az utolsó jelenet az külön wow, maradandó filmélmény.

Azt nem mondanám, hogy így az első nézés után minden szimbólumot tudok hová tenni, de talán erre nincs is szükség: a jelenetek, képek, hangulatok áramlása itt úgy is elsodorná a stabilnak szánt értelmezéseket.

Tarkovszkij nagyon összetetten közelít az emlékezés témájához, így nem csoda, hogy a film után egyre szűkebb lett számára a szovjet diktatúra.

Kagegrill 

Bizonyára nem csak nálam játszik az a jelenség, mikor egy-egy kritikailag elismertebb rendező munkásságát egyszerűen nem érzed magadénak, következésképp simán rávágja az ember, hogy ez+az a film/direktor/stb egyszerűen túlértékelt. Nálam ez Andrej Tarkovszkij.

A Tükör volt a harmadik látott filmem tőle, de minden bizonnyal az utolsó is egyben. A magam részéről egyáltalán nem érzem az ő munkáit olyan fajsúlyosnak, a tempó kiakaszt, a nézőkkel való „kommunikáció” hiánya elszomorít, karaktereihez képtelen vagyok kötődni és az is „bámulatos”, ahogy képes MINDENEN hosszasan elidőzgetni.

Kár, pedig én tényleg próbáltam megkedvelni a fickót, de az ő világszemlélete és stílusa valahogy képtelen volt harmonikusan rezonálni az én ízlésemmel.

2 hozzászólás
fayakezdet

Szeretem a művészfilmeket, de ezt valahogy most nem tudtam átérezni. Majd egyszer lehet újrapróbálkozok vele.


Népszerű idézetek

Meara 

Csak azt nem éri fel ésszel, hogy az írás az nem stílusgyakorlat, nem kenyérkereset, hanem tett. A költő dolga az, hogy felzaklasson nem pedig, hogy bálványimádóvá neveljen.

Meara 

Árva az ember teste
E világon, magában.
Lelke rabságra vetve
Megunt test-huzatában.
Garas-nagy szeme párja,
Petáknyi lyuk a fül,
Bőrét ezer heg szántja,
Csontvázára feszül.

Szemed szivárvány-íve
Röpítsen égig útra.
Menj, jég-küllőn röpülve,
Madár-hintón vonulva
És lelked, rács-falán át,
Test-börtönén keresztül,
Erdő-rét suttogását hallja
S hogy a tenger zendül.

Mintha égetné vétek,
Minthogyha pőre volna,
A test nélkül a lélek –
Nincs értelme, se dolga:
Talány, megfejthetetlen.
Ki az, ki visszatér
Táncolni egy teremben,
Ahol üres a tér?

Álmomban másik lelket
Látok, másik ruhában,
Félénkség és remény közt
Ég és lobog magában.
Szeszlángként, árnyék nélkül
Fut a földön tovább.
Az asztalon, emlékül
Egy friss orgonaág.

Szaladj, fiacskám, rajta,
Euridikét ne szánjad,
A földön végighajtva
Kergesd rézkarikádat.
Vágtass, amíg csak halkan,
Léptedre válaszul,
Vidám és száraz hangon
Anyaföld válaszol.

Meara 

Minden percben, mikor együtt lehettünk,
Isten szállt közénk, és mi ünnepeltünk.
Ketten voltunk a világon veled.
Te fecskeszárnynál bátrabb, könnyedebb,
A lépcsőn, mint a szédület suhanva
Vittél, vezettél, röptettél talán,
Csapzott orgonák közt birodalmadba,
Mely ott van a tükör túloldalán.

És vártam a sötét, irgalmas estét,
Mely előttem szentélykaput
Kitár a sötétben: sugárzó meztelenség.
„Légy áldott!” – súgtam félig alva már,
Tudtam pedig, hogy áldó
Szavamat nem értheted,
Hiszen már alszol – álmodj!
Feléd nyújtózott egy orgonaág, hogy
Kék fénnyel érintse szemhéjadat.
Szemed a lágy kék érintés nyomában
Nyugalmas volt, és a kezed meleg.

Folyók lüktettek a kristálypohárban,
Hegyek füstöltek, habos tengerek.
Te a kristályszférát kezedben óvón
Tartottad, s közben aludtál a trónon.
Enyém vagy: Isten, köszönöm neked!

Felébredtél, s a hétköznapi nyelvnek
Új, más értelmet adtál hirtelen,
És a beszéd új erővel telt meg,
A kurta szóban: TE, új értelem zengett,
Mintha azt mondtad volna: CÁR.

S új értelmet nyert minden a világon,
A tárgyak: mosdótál, kancsó, pohár.
Akkor, mintha strázsán állna, közénk állt
A szilárd és szilánkos fényű víz.

Nem sejtettük még, utunk merre visz.
Mint délibáb, előttünk kétfelé vált
Sok tündöklő város, csodáival,
Vadvirág szirma lábunk elé hullott,
A madárseregekkel egy utunk volt,
És felbukkant a folyóból a hal.
Az ég hirtelen tótágasra fordul…

Nyomunkba szegődött a végzetünk,
Mint beretvás őrült osonva, orvul.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Meara 

Nem hiszek baljós előérzetekben,
Rágalom, méreg nem ijeszt meg engem,
Mivel halál e világon nincsen.
Halhatatlan mindenki és minden.
Nem kell a haláltól félni, se ifjan, se vénen.
Nincs más, csak fény és való.
Nincs sötétség és halál a világon.
A tenger partján állunk valahányan.
Én is, egy – amazok közül való,
Kik a halhatatlanság halrajára
Hálót készítenek fogásra várva.

Nem dől össze a ház, ha benne laknak.
Kihívó szót vetek a századoknak,
Én bármelyikben házat építek.
Így lesz vendége az én asztalomnak
Feleségetek és gyermeketek,
S az asztal egy – ősnek és unokának:
Most készül a jövő történelem,
Köztetek marad ötágú sugárnak
Bátran magasba lendülő kezem.
Kulcscsontjaim erős ácsolatával
Támogattam meg minden múlt-napom,
Mértem az időt, mint földmérő, lánccal,
S átkeltem rajta, mint az Uralon.

Termetemre illik éppen e század.
Dél felé mentünk, porfellegek szálltak,
Bohó tücsök cirpelt a patanyom mélyén,
A füstös porviharban, s jósolt,
Halált-prófétált mint komor barát.
Én a nyereghez szíjaztam a sorsom,
S most is, élve a jövő viharát,
Állok a kengyelben, mint gyerek áll.
Elég nekem, hogy legyek halhatatlan,
Vérem csörgedezzen jövő századokban.
Úgy szeretem a meghitt parazsat,
Hogy érte életem se volna drága,
Ha egy villanó tű, mint fonalat,
Létemet e világra föl nem rántja.

David_Lakner 

Alekszej, az apa: Van egy makacsul visszatérő álmom. Mintha vissza akarna vezetni arra a szívfájdítóan kedves vidékre, ahol azelőtt a nagyapám háza állt. Ott születtem negyven-egynéhány éve az ebédlőasztal fehér keményített terítőjén. És mindig amikor be akarok menni a házba, valami visszatart. Gyakran álmodom ezt, már szinte megszoktam. Amikor meglátom az idő feketítette gerendafalakat meg a nyitott ajtó világos négyszögét, álmomban is tudom, hogy ez csak álom. És az elviselhetetlen örömet elborítja az ébredés félelme.


Ha tetszett a film, nézd meg ezeket is


Hasonló filmek címkék alapján