Tükör (1975) 41

The Mirror · Зеркало
108' · orosz, szovjet · dráma, történelmi, életrajzi

Egy középkorú férfi visszaemlékezik életére, gyermekéveire, családjára, kapcsolataira. Az emlékezet mozaikcserepei, mint tükörcserepek hullnak szét az időben. Az emlékezés előhívja a múltból azokat az alapvető etikai és morális problémákat, amelyek a tudatalattiból törnek a felszínre. Az… [tovább]

Szereposztás

Margarita TyerehovaMaria – Alekszej fiatal anyja / Natalja – Alekszej felesége
Ignat DanilcevIgnat – Alekszej fia / Aljosa – Alekszej 12 évesen
Larisza TarkovszkajaNagyezsda
Alla GyemidovaLiza – az anya munkatársa a nyomdában
Anatolij SzolonyicinOrvos
Maria TarkovszkajaAlekszej édesanyja – szomszéd
Tamara OgorodnyikovaNagynéni – Idegen hölgy az asztalnál
Oleg Jankovszkijaz apa

Kedvencelte 16

Várólistára tette 60


Kiemelt értékelések

Junchi 

Bizonyára nem csak nálam játszik az a jelenség, mikor egy-egy kritikailag elismertebb rendező munkásságát egyszerűen nem érzed magadénak, következésképp simán rávágja az ember, hogy ez+az a film/direktor/stb egyszerűen túlértékelt. Nálam ez Andrej Tarkovszkij.

A Tükör volt a harmadik látott filmem tőle, de minden bizonnyal az utolsó is egyben. A magam részéről egyáltalán nem érzem az ő munkáit olyan fajsúlyosnak, a tempó kiakaszt, a nézőkkel való „kommunikáció” hiánya elszomorít, karaktereihez képtelen vagyok kötődni és az is „bámulatos”, ahogy képes MINDENEN hosszasan elidőzgetni.

Kár, pedig én tényleg próbáltam megkedvelni a fickót, de az ő világszemlélete és stílusa valahogy képtelen volt harmonikusan rezonálni az én ízlésemmel.

2 hozzászólás
TLD 

Számos zseniális húzás van itt egy helyen: egy színész játszik el több karaktert, álom-fantázia-emlék-valóság keveredik és ennek a jelenségnek a bemutatása a tükrözés fogalma által történik – na meg az utolsó jelenet az külön wow, maradandó filmélmény.

Azt nem mondanám, hogy így az első nézés után minden szimbólumot tudok hová tenni, de talán erre nincs is szükség: a jelenetek, képek, hangulatok áramlása itt úgy is elsodorná a stabilnak szánt értelmezéseket.

Tarkovszkij nagyon összetetten közelít az emlékezés témájához, így nem csoda, hogy a film után egyre szűkebb lett számára a szovjet diktatúra.

fayakezdet 

Szeretem a művészfilmeket, de ezt valahogy most nem tudtam átérezni. Majd egyszer lehet újrapróbálkozok vele.

Tekluretta18 

Újabb nagyágyú film, amit eddig mindenki szó nélkül hagyott. :-( Ez mélyen elszomorít. Tarkovszkij integráló, lírai hangvételű, epikus (mozgó)képfilozófiája a megélt életről, maradványairól, szublimációiról. Félelmetesen élet és hiány, mint az újra és újra kiborított tej reménytelen szinkronicitása.


Népszerű idézetek

Meara 

Csak azt nem éri fel ésszel, hogy az írás az nem stílusgyakorlat, nem kenyérkereset, hanem tett. A költő dolga az, hogy felzaklasson nem pedig, hogy bálványimádóvá neveljen.

Meara 

Minden percben, mikor együtt lehettünk,
Isten szállt közénk, és mi ünnepeltünk.
Ketten voltunk a világon veled.
Te fecskeszárnynál bátrabb, könnyedebb,
A lépcsőn, mint a szédület suhanva
Vittél, vezettél, röptettél talán,
Csapzott orgonák közt birodalmadba,
Mely ott van a tükör túloldalán.

És vártam a sötét, irgalmas estét,
Mely előttem szentélykaput
Kitár a sötétben: sugárzó meztelenség.
„Légy áldott!” – súgtam félig alva már,
Tudtam pedig, hogy áldó
Szavamat nem értheted,
Hiszen már alszol – álmodj!
Feléd nyújtózott egy orgonaág, hogy
Kék fénnyel érintse szemhéjadat.
Szemed a lágy kék érintés nyomában
Nyugalmas volt, és a kezed meleg.

Folyók lüktettek a kristálypohárban,
Hegyek füstöltek, habos tengerek.
Te a kristályszférát kezedben óvón
Tartottad, s közben aludtál a trónon.
Enyém vagy: Isten, köszönöm neked!

Felébredtél, s a hétköznapi nyelvnek
Új, más értelmet adtál hirtelen,
És a beszéd új erővel telt meg,
A kurta szóban: TE, új értelem zengett,
Mintha azt mondtad volna: CÁR.

S új értelmet nyert minden a világon,
A tárgyak: mosdótál, kancsó, pohár.
Akkor, mintha strázsán állna, közénk állt
A szilárd és szilánkos fényű víz.

Nem sejtettük még, utunk merre visz.
Mint délibáb, előttünk kétfelé vált
Sok tündöklő város, csodáival,
Vadvirág szirma lábunk elé hullott,
A madárseregekkel egy utunk volt,
És felbukkant a folyóból a hal.
Az ég hirtelen tótágasra fordul…

Nyomunkba szegődött a végzetünk,
Mint beretvás őrült osonva, orvul.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Meara 

Nem hiszek baljós előérzetekben,
Rágalom, méreg nem ijeszt meg engem,
Mivel halál e világon nincsen.
Halhatatlan mindenki és minden.
Nem kell a haláltól félni, se ifjan, se vénen.
Nincs más, csak fény és való.
Nincs sötétség és halál a világon.
A tenger partján állunk valahányan.
Én is, egy – amazok közül való,
Kik a halhatatlanság halrajára
Hálót készítenek fogásra várva.

Nem dől össze a ház, ha benne laknak.
Kihívó szót vetek a századoknak,
Én bármelyikben házat építek.
Így lesz vendége az én asztalomnak
Feleségetek és gyermeketek,
S az asztal egy – ősnek és unokának:
Most készül a jövő történelem,
Köztetek marad ötágú sugárnak
Bátran magasba lendülő kezem.
Kulcscsontjaim erős ácsolatával
Támogattam meg minden múlt-napom,
Mértem az időt, mint földmérő, lánccal,
S átkeltem rajta, mint az Uralon.

Termetemre illik éppen e század.
Dél felé mentünk, porfellegek szálltak,
Bohó tücsök cirpelt a patanyom mélyén,
A füstös porviharban, s jósolt,
Halált-prófétált mint komor barát.
Én a nyereghez szíjaztam a sorsom,
S most is, élve a jövő viharát,
Állok a kengyelben, mint gyerek áll.
Elég nekem, hogy legyek halhatatlan,
Vérem csörgedezzen jövő századokban.
Úgy szeretem a meghitt parazsat,
Hogy érte életem se volna drága,
Ha egy villanó tű, mint fonalat,
Létemet e világra föl nem rántja.

Meara 

Árva az ember teste
E világon, magában.
Lelke rabságra vetve
Megunt test-huzatában.
Garas-nagy szeme párja,
Petáknyi lyuk a fül,
Bőrét ezer heg szántja,
Csontvázára feszül.

Szemed szivárvány-íve
Röpítsen égig útra.
Menj, jég-küllőn röpülve,
Madár-hintón vonulva
És lelked, rács-falán át,
Test-börtönén keresztül,
Erdő-rét suttogását hallja
S hogy a tenger zendül.

Mintha égetné vétek,
Minthogyha pőre volna,
A test nélkül a lélek –
Nincs értelme, se dolga:
Talány, megfejthetetlen.
Ki az, ki visszatér
Táncolni egy teremben,
Ahol üres a tér?

Álmomban másik lelket
Látok, másik ruhában,
Félénkség és remény közt
Ég és lobog magában.
Szeszlángként, árnyék nélkül
Fut a földön tovább.
Az asztalon, emlékül
Egy friss orgonaág.

Szaladj, fiacskám, rajta,
Euridikét ne szánjad,
A földön végighajtva
Kergesd rézkarikádat.
Vágtass, amíg csak halkan,
Léptedre válaszul,
Vidám és száraz hangon
Anyaföld válaszol.

David_Lakner 

Alekszej, az apa: Van egy makacsul visszatérő álmom. Mintha vissza akarna vezetni arra a szívfájdítóan kedves vidékre, ahol azelőtt a nagyapám háza állt. Ott születtem negyven-egynéhány éve az ebédlőasztal fehér keményített terítőjén. És mindig amikor be akarok menni a házba, valami visszatart. Gyakran álmodom ezt, már szinte megszoktam. Amikor meglátom az idő feketítette gerendafalakat meg a nyitott ajtó világos négyszögét, álmomban is tudom, hogy ez csak álom. És az elviselhetetlen örömet elborítja az ébredés félelme.


Ha tetszett a film, nézd meg ezeket is


Hasonló filmek címkék alapján