Személyes háború (2018) 75% 31★

Ennek a filmnek a megszületéséhez leginkább visszafogottságra volt szükség. A forgatókönyvírótól a főszereplőig mindenkinek meg kellett őriznie az önuralmát és a józanságát. Ezzel tudták elkerülni a heroizálás csapdáját. Milyen filmet is lenne könnyű készíteni egy haditudósítóról? Olyat, amiben főhősünk elcsíphetetlen titkosügynökként siklik át számtalanszor a fegyveresek gyűrűjén, nevet a halál arcába, és a leglehetetlenebb tereptárgyakon csüng és mászik. Nagyon nem ez történt, sőt a film nem mulasztott el alkalmat, hogy mondja és mutassa, ez a kivételesnek tűnő sors egyetlenegy számtalan másik között. Akár el is veszhetne közöttük, de valamiért mégis ráirányult a figyelem. Felsorolt ő is sok nevet, akik meghaltak. Láthattuk mi is, ahogy mások is ott mozognak a terepen, és vagy megússzák élve, vagy nem. Látjuk, ahogy lehetetlen helyeken a különféle nyelvű újságírók szinte egymáshoz bújva dolgoznak. És látjuk a szerkesztő kispolcát is tele plakettekkel. Nagyon hálás voltam, hogy nem egy félistent kaptunk vissza, nem egy rocksztárt, hanem egy embert, aki sok mindenben olyan, mint mi, mint én, és éppen ezért sok mindenben meg nem olyan – csak hasonló. A pszichés nehézségei, magánéleti rossz pillanatai is megjelenhetnének közhelyes rocksztár-viselkedésként, de nem. Ezek is megfelelő visszafogottsággal vannak érzékeltetve. Mit is tudhatunk meg egy emberről? Néhány dolgot az életéből persze igen. És én nagyon nagyra értékelem a rendezőt, hogy amíg ezeket megmutatta, az egyetlen biztosan tudhatót egy pillanatra sem feledte és nem is engedte elfelejteni: hogy ő egy ember.

Minden tiszteletem és elismerésem ezeké az embereké, akik a saját életüket kockáztatva tűzvonalba mennek, hogy hitelesen elmondhassák egy-egy veszélyes övezet történéseit. Igazán bátor és hősies, az acélidegrendszerről, amivel meg vannak áldva, nem is beszélve.
Aztán, a másik: a fotós. Szintén. Sőt, bevallom, hogy fotográfus műfajban én igazán ezt a válfajt értékelem. Mert hiteles. Igazi. Spontán. Valódi. A mindenféle „giccsfotós” számomra nem képvisel igazi értéket művészetileg – különösen nem ebben a mai, gusztustalanul eldigitalizált világban. Épp ezért az átlag fotósok munkásságától én nem is szoktam hasra esni. Sőt, már-már szőrszálhasogatóan kritikus vagyok velük. Egy nyálas naplemente? Egy esküvői kép? Divatfotó? Á, nem… Hatásvadász. Sokszor művi / hazug, és tényleg csak egy szimpla giccs… Kevés az igazán éles szemű és türelmes / hitelesen dolgozó fotós.

Emlékszem, amikor a hírekben olvastam Colvin és Ochlik haláláról. Fura, hogy Conroy* neve még csak nem is rémlik (persze, mert ő nem halt meg, tehát nem is volt hír). Nem Colvinon akadtam fenn, hanem Ochlikon. 29 évesen az ember nem megy háborút fotózni, hacsak nem akar meghalni…
* még a HVG is Cornby-nak írta a nevét… öhm…
A filmről nemigen lehet politizálás nélkül írni. Nekem propagandaszagú az egész. A külföldön „hazát védő” katonákon kívül a szabályokra fittyet hányó sajtósok munkája előtt se tudok hasra esni. Az nem ok, hogy „a világnak tudnia kell arról, mi folyik Líbiában!” Szemét leszek: mentél volna Szíriába, ott hatszor ennyi civilt öltek meg. És hoppá, amerikai katonák is segítettek benne… De hagyjuk… Az meg egy vicc, hogy az USA 302 millió Dollárt követel kártérítésként Colvin halála miatt. Miért? A briteknek dolgozott. Egyébként meg hogy jött ki a 302 millió? 300 kevés lett volna, 303 meg már túl sok?
Na de a film megvalósítása: nyilvánvaló, hogy Hollywoodban nincsenek 50-es színésznők, sem 50-es színészek. Jó lesz tehát Pike és Dornan mindegy, hogy 10-15 évvel fiatalabbak. Sajnálom, de Pike rettentően erőltetett játékot villantott. Fájt minden mondata, ahogy művi módon elváltoztatta a hangját. Nem tartom nagyra Colvint, de ez az alakítás nem volt méltó hozzá.
Csak a színészek rajongóinak ajánlható a film, de csakis úgy, hogy nem olvasnak utána, mi folyik a világban.

Lassan elhiszem, hogy Rosamund Pike bárkit képes eljátszani.