Staten Island királya (2020) 70% 84★

Kezdem azzal, hogy nálam a szinkron mindig sokat elvesz egy film értékéből. Itt is megtette. Nem azért, mert bármi bajom lenne a szinkronszínészek munkájával, de egyszerűen mintha nem ugyanazt kapnám, mint amire vágyok ilyenkor. Bocsánat!
Az mind igaz, amit az előttem szólok is leírtak e film kapcsán: nem igazán volt semmiféle történetvezetés benne, egy életrajzi és fikció keveredése a film, de a főszereplő karakter esendősége, hibái, mentális problémái ellenére, igenis kedvelhető volt, mert legalább őszinte és elfogadta saját magát, már csak javítania kell az életén.
Nem tudok úgy ítélkezni mások felett hogy látom bennük a készséget arra, hogy változzanak, hogy megadják maguknak és másoknak az esélyt a fejlődésre. Lehet ! Mindez lehetséges ! Csak hinni kell benne és egymásban.

Annyival, de annyival jobb is lehetett volna ez a film, de komolyan. És a legviccesebb az egészben, hogy nem is azon csúszott el, amire úgymond számítottam. Féltem, hogy bugyuta és erőltetett lesz a vígjáték része, de meglepő módon ez volt az, amit jól eltaláltak. Amit viszont egyáltalán nem, az a történetvezetés, ami konkrétan nem volt. Felhoztak egy csomó szálat és problémát és aztán nem kezdtek a nagy részükkel semmit. Mintha maga a főszereplő írta volna a történetet, aki szintén ugye nem kezdett az életével semmit, és szerintem sokkal súlyosabb (esküszöm talán komoly mentális) problémái voltak, mint aminek itt a felszínét kapargattuk.
(Ami pedig külön fájdalom volt, az az, ahogyan az apa-szálat lekerekítették. Nem hiszem el, hogy hogy lehet valaminek az a konklúziója, hogy "ó, szerencsére az apám sem volt tökéletes, úgyhogy már én is jobban érzem magam amiatt, hogy egy rakás szerencsétlenség vagyok, és sehová sem tart az életem")

Alkalmasint nem az év filmje (még egy ilyen évben sem), de nekem a kedvencem. Ez elsősorban Pete Davidson érdeme, aki kivételesen érdekes komikus karakter, legalábbis egészen szélsőséges saját gyengéinek kiteregetésében: mániás depressziós, több más mentális problémával és szuicid hajlamaival küzd. És ez mind ott van ebben a leplezetlenül önéletrajzi filmben. Noha Scott karaktere nem sokat tesz azért, hogy megkedveljük, annál többet azért, hogy az agyunkra menjen, mégis rokonszenvessé, egyenesen szerethetővé válik. Hogyan érik ezt el? Itt rá kell térnünk Apatow munkásságára és rendezői stílusának erősségeire. Az egyik jellegzetes megoldásával kapcsolódik a Warhol által kitaposott filmes hagyományhoz (melynek talán legnagyobb formátumú alkotója Cassavetes). Itt elsősorban a kitartott jelenetekre kell gondolnunk. Persze Apatow fele annyira sem radikális és némiképp más is a funkciója ennek az ő filmjeiben. Ezekben a hosszúra nyúló jelenetekben általában csak tengődnek és dumálnak összevissza a szereplők, Apatow pedig résztvevő megfigyelőként teret enged ennek. Az eredmény még ebben a visszafogott, az igazi radikálisokhoz képest fegyelmezett változatban is lenyűgöző. És többek között ennek köszönhetően kerülünk közel a figurákhoz, anélkül, hogy a hagyományos módon manipulálni próbálnának minket. Ennél a filmnél további eszköz az életrajziság és a fikció keveredése. Apatow azért nem a legjelentősebb élő rendező, mert a jelenetezésben tanúsított olykori merészségét nem képes igazán bátran ötvözni a hagyományos zsánerfilmkészítéssel. Magyarán a szabályszegések nem tudnak igazán kiteljesedni a sematikus történetvezetésben. Ennél a filmnél különösen a „bildungsroman” fejezetet hagyhatta volna el teljes egészében, az a kb. 20 perces rész sokat ront a film hitelességén, mert sematikus, unalomig ismert, majd minden panelt előre meg tudunk jósolni. De pont itt kell visszakanyarodni a vállalt életrajzisághoz, mert ennek és Apatow kíváncsiságának hála, gyakran mégis képes felülírni a sablonos helyzeteket is. Ha megnézzük az utolsó beszélgetést Scott és az anyja között, tipikus helyzet, tipikusan filmezve, a párbeszéd dramaturgiája is tipikus. Ezzel együtt hiteles és szívfacsaró, mert már szinte lehetetlen elválasztani a karaktert Pete Davidsontól, aki nem idegen többé, és ezáltal megvan a fedezete a pillanatnak. Azért szeretetreméltó ez az ember, mert sebezhető és vállalja a sebezhetőségét. Ezt és a sérült lélek zűrzavarát megtapasztalni egy amerikai stúdiófilmben ritkábbnál is ritkább alkalom. Ebben a komor időszakban pont erre van szükségünk, a Staten Island királya a részvét és a remény filmje.

Nagyon felhúzott a srác, az anyja, de még a tűzoltó csávó is. Persze, a vége happy meg minden, de nem nagyon tudok értékelhető infót írni róla. Utáltam.

Óhatatlanul is eszembe jutott egy érzés, hogy ez a film menyire tökéletes nyári film lett volna, ha akkor nézem. Így is megvolt a maga hangulata és Davidson jóformán ragyog minden jelenetben. A karaktere valahol egészen elemi és sziporkázó. Már az ADHD-s különcsége miatt is, ami háááátt….elég ismerős. :) A környezetre való hatása és annak ellenhatásai határozzák meg a film dinamikáját.

Maga a történet egyébként nem egy nagy szám, de Apatow bőven bele tudott csempészni egy rakás humort, amik megfűszerezték a narratívát. Bár itt a történet ízét, mint azt fentebb is írtam, legfőképp Davidson adja, miatta éri meg megnézni a filmet és rászánni a több mint két órát, ami szerintem kicsit sok. A játékidőn ugyanis némileg kurtíthattak volna, de ennyi baja legyen.

Érthető, hogy a srác nincs rendben, de aztána film végére lesznek más meglátásai… de valójában a film nem fogott meg, mivel semmi komoly erkölcsi mondanivalója, vagy előrehaladása nincs. De más másképp látja.
Azoknak ajánlanám, akik szeretik a beszólogató, nemtörődöm, szövegelős (lelkibeteg) főszereplős filmeket, amiben úgy nagyon semmi nem történik.

Még nem láttam ezelött Judd Apatow filmet, így nem tudtam mit várjak. Pete Davidson miatt nézetm megt, és bizony nem csalódtam. Bár nehezen indul be a film (kissé túl hosszú a bevezetés), én jókat nevettem rajta, még hangosan is. Jók a színészek, a sztori bár egyszerű, van szíve, és éppen ezért nem lesz a egy bugyuta felejthető vígjáték.