Sóhajok (1977) 69% 94★

Őszintén nem gondoltam volna hogy nekem egyáltalán tetszeni fog a film, nem szoktam horror filmeket nagyon nézni, valahogy nem vonzanak, persze van egy-kettő amit szeretek. A leírás alapján se erre számítottam. De megkel mondanom egy része tetszett, főleg a színek használta volt lenyűgöző és borzongató és a zene, imádtam minden pillanatát.
A cselekménnyel volt egy kis bajom, főleg az hogy nem nagyon volt, elég sok kérdést vett fel a film de nem sokra válaszol.
A szereplők is elég gyengék voltak, bár szerintem annyira nem volt zavaró ez.
Nem rossz film, nem az én stílusom de érdemes volt megnézni főleg a helyszínek kidolgozása miatt.

Hát én teljesen beleszerelmesedtem ebbe a filmbe. Egy másodpercig sem gondoltam, hogy nekem ez tetszeni fog, de amikor megláttam az első jelenetet, azokkal a már szinte émelyítően élénk színekkel és mintákkal, a háttérben pedig azzal a borzongató zenével, akkor tudtam, hogy nekem ez nagyon jó lesz. A történet pont annyit mond el, amennyit kell, mert a hangulat és a látványvilág már eleve elvarázsolja az embert, és ilyet is ritkán mondok, de még órákon át tudtam volna nézni…

Ami először föltűnik, az a színek: rengeteg vörös, fehér és fekete (a csupa vörös mellett sok jelenet annyira színtelen, mintha fekete-fehér lenne, ami még jobban kiemeli a vöröset, meg az egyéb furcsa színeket, mint pl. amikor egyes jelenetek zölddel vannak megvilágítva). Aztán jönnek a formák. Fantasztikusak a belső terek és a díszlet, csupa geometrikus (konkrétan MC Escher képeit használták a dizájnhoz és több szoba falára vannak festve képei) meg hajlított forma, szecessziós ívek mindenfelé. A szecesszióra más is emlékeztet, képek a falon (Aubrey Beardsley, ha jól láttam, a Saloméhoz készült illusztrációk), a tapéták, tükrök és kandeláberek, még az ajtókeretek is. Itt már nagyon szerettem a filmet.
Aztán jön a zene. A Goblin nem lacafacázik, belevág a közepébe. Ez a zene nagyon sokat tesz hozzá a film hangulatához a fentiek mellett.
A terek és a díszlet, illetve a látvány úgy általában a világítással, a színekkel együtt nagyon fontos a filmben, emlékeztetett a Dr. Caligarira (és más hasonló expresszionista filmekre) abból a szempontból, hogy ott is a díszlet szinte önálló szereplővé lép elő, mindig nagyon markánsan jelen van, sőt, szimbolikus jelentést hordoz. Megjegyzem, itt sem véletlenül vannak Escher lépcsői a falon, és a szecessziós dekor sem véletlen, mindkettőnek köze van a cselekményhez. A sztori egyébként semmi különös, ahogy a karakterek sem, egyértelműen a kivitelezésen van a hangsúly, de az utóbbiért mindenképpen megéri megnézni a filmet.

Minden a látvány.
A szemfájdító vörös, aztán az éles kontrasztok a lehetetlen megvilágosítások mind szemkápráztatóak. Még a karakterek is úgy helyezkednek el, hogy ki ne takarják a háttér fontosabb elemeit.
Nekem itt csúszik el egy kicsit a film. Az egész történet csak kifogás, hogy a helyszíneket bebarangoljuk. A karakterek helykitöltések csupán és gyenge alakításúak.
A zene különösen adott egy extra szürreális hangulatot az egész filmnek, és a sóhajok valóban földöntúliak!
Ez a film tipikusan olyan, amit a szememmel nevezhetek élvezhetőnek.

Kell bizonyos hajlandóság Argento műveinek befogadására, az biztos. Más hasonló, olasz horrorhoz képest talán kevésbé tetszett, de a zene zseniális, tökéletes illik hozzá. A hangok, suttogások is. A véren ugyan kifejezetten látszik, hogy mű, de nem féltek közelről mutatni a vágásokat, sebeket.

Nem szoktam ünnepelni a Halloweent, és kicsit zavar is, hogy hazánkban egyre inkább meghonosodik, de amíg vannak akik a Mindenszenteket nem cukorgyűjtéssel és mindenféle rémnek beöltözve ünneplik, addig nem zavar. Viszont most kicsit ellent mondok magamnak, mert hiába hagy hidegen ez a hajcihő, azért ilyentájt szívesen kapok elő egy-egy horrort, hogy esténként kicsit borzongjak. Bár ehhez ez a borús időjárás is nagyban hozzájárul, mert van annak egy piszok egyedi hangulata, mikor kint vagy szakad az eső, vagy legalább baromi hideg van te pedig bent ülsz a jó meleg szobában és egy olyan film előtt gubbasztasz, ami próbál megijeszteni. Tegnap este épp emiatt raktam be a lejátszóba a Sóhajok című horrort, melynek megtekintésére már tavaly is sort akartam keríteni. Először AVGN (James Rolfe) egyik bemutatójában találkoztam vele, és nagyon megfogott az a pár filmrészlet, amelyeket Nerd bevágott. A sejtelmes képsorok, a szürreális épületek és a képek színessége. És a beteges zene.
Tegnap tehát sort ejtettem rá, és meg kell mondjam kicsit csalódott vagyok, de így is egy igen színvonalas filmet kaptam.
A hangulat, a zene, a látvány és a gyilkosságok mind a pozitívumok listáját erősítik. A film helyszínéül szolgáló iskola épülete, annak megvilágítása és rikító színei ténylegesen baljóslatúak, az ember szíve szerint kirohanna onnan. Ezt csak erősítik az ott lakók. A groteszk mosolyú mindenes, a vak zongorista, a tanárok… Na és a pontot az i-re a zene teszi fel. Hátborzongató. Ahogy a hangszerek és a sóhajtások, szófoszlányok keverednek, valóban egyedi hangulatot adnak a filmnek, mely főleg olyan jeleneteknél üt igazán, melyek tényleg feszültek, bizonyos esetekben rémisztőek. Példának okáért az első gyilkosság, vagy épp a főszereplő barátnőjének kommandós akciója. A feszültségre tehát a film során általában nem lehet panasz. Na de ez csak általában van így, mert olykor eléggé ellaposodik a mozi, hiába próbál végig riogatni. Sajnos a sztori nem annyira erős, hogy végig fenntartsa a figyelmet, a főszereplő Suzy szimpatikus, de rajta kívül annyira senkivel sem tudsz szimpatizálni. Az iskola lakói és dolgozói között akad egy-kettő, de igazából vak zongorista kivételével senki sem annyira érdekes. Továbbá a finálé se akkora durranás, bár ott is akad egy-két jobb jelenet.
A Sóhajokat tehát igazából nem az izmos történetért vagy épp a jól kidolgozott karakterekért érdemes megnézni, hanem a szürreális hangulatáért, mely szerintem mindenki számára maradandó élményt fog nyújtani. Nem mellesleg néha jól jön egy kis változatosság a horrorok terén is.

Régóta szemezgettem már ezzel a filmmel, mivel horror rajongóknak kötelező darab. Több mint 40 éves film, és én ugyanannyira élvezhetőnek tartom, mint a mai modern horror filmeket. Az egyedi képi világa és a folyamatos feszültség fenntartása miatt abszolút nem unalmas. spoiler

Egy olasz művész-horror. Már önmagában valami olyasmi, ami egyszerűen felkelti a hardcore-vénával bíró ember figyelmét. Kár, hogy a végeredmény közel sem jó. Horrornak nem működik, sztorira gyenge, az utolsó 20 perc fájóan rémes és valahogy nem volt elég szürreális sem. 3/10

Horrorfaktorban az idő kissé kikezdte viszont hangulatában szerintem egészen jó. Igaz a zenehasználat a film első felében eléggé idegesített, totál a jelenekhez nem illő taktusokat vonultattak fel a Goblinok.
Ellenben a második felében mikor vissza-visszatér az a csilingelős dallam az igencsak megdobta a színkavalkáddal áthatott atmoszférát. De amikor csak néma csendben kóricáltak a szereplők ott is érezhető volt a nyomott légkör.
A misztikum adagolása is nekem tök oké volt, bár akadtak benne elég wtf pillanatok és azért elég gyorsan jött a vége főcím. Jessica Harper szerintem korrekt alakítást hozott és jó volt látni a szürreálisan fiatal Udo Kier-t is.
Így is egy decens munka, és meg tudom érteni, hogy anno miért volt kultfilm. De azért nagyon örülök, hogy így 41 év után újragondolják és kibővítik ezt a sztorit. Rettentő kíváncsi vagyok Guadagnino változatára.

Egy csillagot a csodás belsőépítészeti látványra, egyet a zenére, egyet a német juhász kiváló színészi játékára adtam. A többi minden más felejthető…