A Stendhal szindróma (1996) 65% 19★

Egyik meghatározása szerint „a giallo speciálisan olasz műfaj, nagyjából a szolid erotika, a minden belsőséget kiforgató slasher és az idegeket teljesen kikészítő thriller keveréke.”
Majdnem igaz erre a filmre is, csak a szolid jelzőt a slasher elé tenném amennyiben ennek lenne értelme, az erotika elé pedig nem, hiszen amit a film ábrázol, az minden, csak nem szolid erotika. A thrilleres rész stimmel.
A vér az folyik literszám, ez valóban elengedhetetlen kelléke a giallónak, valamint egyéb műfaji jellemzőket, mint az ízléses kameramunka és a szokatlan zenei aláfestés is kipipálhatunk. A rendező és forgatókönyvíró „a műfaj koronázatlan királya”, Dario Argento, akitől az ember nem is vár kevesebbet, és muszáj megemlíteni, hogy Thomas Kretschmann igazán remek volt! Ráadásnak ott van még a nagyon érdekes címszereplő, a Stendhal-szindróma, meg a rengeteg műalkotás Firenzében és Rómában, Botticellitől Caravaggióig és Rubensig, és nem is kell tovább magyaráznom, hogy miért ilyen jó ez a film.

Veszélyes film, legalábbis első blikkre. Tök szempontból is pikánssá teszi, hogy a rendező két jelenetben is maga instruálja a saját lánya megerőszakolásának jeleneteit, ám miként az érintettek interjúiból felsejlik, bármiféle perverzió helyett itt inkább alkotói profizmus és átgondolt stilizálás áll a háttérben – és valóban, miközben a mozi a maga tárgyilagosságában veszélyes, nem nagyon lehet kiragadni abból a különös, mesterséges miliőből, amiben első képkockájától az utolsóig létezik.

Szerintem egyébként ezen a miliőn áll vagy bukik minden, ugyanis maga a cselekmény és a sztori, a színészi munka ezúttal váratlanul elmaradt az elvárásaimtól és az Argentótól megszokott normáktól. Úgy fogalmaznék, hogy giallo ez a kilencvenes évekre hangszerelve: az olasz filmtörténetben elsőként alkalmazza a CGI-t, ami néhány kulcsjelenetben valóban újfajta funkcióval bír – ám ez a CGI meglehetősen kezdetleges és primitív is egyben, így körülbelül pontosan annyit vesz el a nagy egészből, amennyit alapból hozzátett. A színészi munka különösen zavarosnak tűnik. Asia Argento nekem mindig is fekete ló volt, elsősorban azért, mert látszólag megtalálta a maga útján színészként, de nem emlékszem azokra a meghatározó kulcspillanataira, nagy teljesítményeire, amik révén egyáltalán felszínre kerülhetett az iparágban, főleg úgy, hogy az egész karakterében van valamiféle „szegény ember Marion Cotillard-ja” jelleg – mondom ezt rosszindulat nélkül! Asia ennek megfelelően a film nagy része során mintha nem tudna kapcsolatba kerülni a nézővel. Távol marad tőlünk, nem értjük, alkatilag, kisugárzásában, egész lényében hogyan is kerülhetett be a produkcióba, szerintem még az is kérdéses, hiteles-e egyáltalán a karakterében. Ugyanezen a fronton Thomas Kretschmann önmagához képest furcsán egydimenziós, semmi olyasmit nem nyújt, amiért egy rendezőnek anno szüksége lehetett az ifjú Krestchmannra, és a színészgárda ezzel gyakorlatilag kifújt, pedig az Argento mozik bővelkedtek érdekes színészek által alakított érdekes karakterekben.
A történet maga Argento horrorjainak öntörvényűségével operál, az a benyomásom, hogy néhány hangulati elemre, meg egy jól kitalált fordulatra húzták fel az egészet, és nem volt a produkcióban annyi tartalom, hogy kitöltsenek vele két órányi műsoridőt. Hogy mást ne mondjunk, a címben is szereplő Stendhal-szindróma például váratlanul gyorsan jelentőségét veszti a nagy egész tekintetében.
Az viszont kétségkívül tény, hogy a film egy-egy elvont, komoly művészeti koncepciók és elképzelések mentén megkomponált jelenete továbbra is szemkápráztató – gondolok itt a hallal csókolózásra, a vízeséses jelenetre. Talán már nem annyira, de Argento még mindig mesteri és vérprofi a képkomponálásban, és a művészeti tényező erőteljessége miatt ebben a filmben még gyakrabban, még többet kellett volna látnunk ezekből a festményekkel felérő beállításokból.
Visszakanyarodva a veszélyes jelzőre: én készséggel elhiszem, hogy az itt látható jelenetek a forgatás idején 21 éves Asia számára kizárólag a profi színészi munka kiteljesedései, de finoman szólva balhés életútját nézve az ember nehezen tudja elhessegetni az érzést, hogy valami azért eltört benne az évek során – és lássuk be, a modern francia és olasz művészfilmes közeg azért van annyira bevállalós és bátor, hogy legalább olyan mély sebeket ejtsen a benne dolgozó színésznők lelkén, mint egy-egy hollywoodi szereposztó díványos trauma. Nem beszélek most senki ellen vagy mellett, de tényleg elég nehéz ezek után szőnyeg alá söpörni mindazt, amit A Stendhal szindrómában látunk.

Kevésbé sikerült, de finom részleteiben még mindig sok finomságot tartogató Argento-mozi. Azoknak ajánlom, akik más filmekből már ismerik és kedvelik a rendezőt.

Ennek a filmnek a hatására vágattam le 2010-ben a seggig érő hajamat ugyanolyanra, mint amilyenre a filmben levágja magának a csaj, mert annyira megtetszett az a frizura. Azóta rövid hajat vagyok hajlandó csak viselni ^_^