Minnie és Moskowitz (1971) 83% 4★

Ha valaki adott már fel Cassavetest a közepén (mint például én a New York árnyait), érdemes ezzel, az életműnek körülbelül a közepén elhelyezkedő filmmel próbálkozni újra, mert egyrészt kiderül, mennyi humor is volt az öregben, másrészt új ismeretekkel gazdagodva segít nekiállni a többi filmjének. Jacques Loussier mintájára azt is mondhatnám, Cassavetes-film azoknak, akik nem szeretik a Cassavetes-filmeket.

Egy nőnek sem volt még ennyire szerencsétlen napja, három kiugróan elmebajos és ellenszenves férfival konfliktusba keveredni, ugyanabban az órában.
Nem egy szokványos kapcsolati történet (a férfi, Moskovitz részéről szerelem), inkább szánalmas, ahogy Minnie, a kulturált, érzékeny, sérült, sokat bántott és átvert nő; valamint a buta, izgága, bunkó, nagyhangú, idegesítő mesterproli egymásra talál. Talán csak prostituáltak keverednek kapcsolatba tőlük ennyire eltérő emberekkel. A hosszú párbeszédek; például amelynek lényege, hogy a filmek és a sztárság hogyan csapják be az egyszerű embereket. A szokottnál is több nagyon közeli felvétel, félbevágott mondatok.
Amikor közös vacsorára hívják édesanyjukat (akik a való életben is anyósok, de biztosan nem ennyire döcögős a viszonyuk), kínosan nehéz nézni, de mégis nagy jelenet. Egy adag antiszemitizmussal, amit épp a férfi anyja biztosít – bár először Minnie anyja kérdez rá Moskowitz zsidó származására a telefonban a neve hallatán; de a vacsoránál Moskovitz modortalan, szókimondó anyja az, aki csak pénzügyi beállításból érvel, és figyelemre sem méltatja fia és választottja érzelmi szempontjait és örömét. Bár mindkét anya jogosan kételkedik, hiszen gyermekeik alig négy napja ismerik egymást, mikor bejelentik házassági szándékaik…Timothy Carey a film elején épp olyan őrült, mint ismerősei beszámolói szerint a valóságban lehetett.
Ha vicces jelenetek vezetik is, az esküvő inkább szomorú a végén. Hiszen Minnie voltaképp csak megadta magát az erőszakos férfi rohamainak, akárha ettől várná, hogy végre nyugalom köszönt az életére. Mintha némi árnyalt USA-kritika lenne Cassavetes részéről, hogy ekkora tahók, mint Moskowitz lesznek az ország családapái. Vagy csak felteszi a kezét, és azt mondja: „Ez van, ilyen az élet!” Ahogy Cassavetes filmjeiben mindig, az alakítások kifogástalanok – az általában szimpatikus karaktereket játszó Seymour Cassel átalakulása különösen groteszk. Talán a független film egészségesebb levegője teszi őket ennyire fesztelenné.