Merülés a szerelembe (2017) 53% 31★

Ez… Mi… Volt??? 2 óra szenvedés, és a vége egy idiótaság… egy kicsit fel is bosszantott, mivel csak időpocsékolás volt.

Wim Wenders szerintem nem nagyon tudta, mi akar ez a film lenni, persze nem is volt könnyű dolga, mert a regény is olyan, hogy se nem szerelmi történet, se nem politikai dráma, se nem kalandregény, se nem kémthriller, se nem túszdráma, se nem tudományos-filózós cucc, se nem valami más (https://moly.hu/konyvek/j-m-ledgard-submergence), de azért a regény, még ha regényként nem is tökéletes, azért elég jó és hatásos (vannak részletek benne, amik több mint két éve kísértenek, az meg elég ritka).

A film ellenben – hát, az nemhogy nem tökéletes, hanem eléggé tökéletlen, meg még idegesítő is.
Oké, hogy van benne két szép színész (nem mondom, hogy nem James McAvoy volt az egyik fő oka annak, hogy én ezt meg akartam nézni), meg szép tengerpart, meg ilyenek, de jaj, még James McAvoyt se nézem szívesen két órán keresztül, ha közben olyanokon kell bosszankodnom, mint pl.:

– az idióta hangtechnika: nem hiszem, hogy a hiba a mozi felszerelésében rejlett, mert évek óta járok oda, és szuper mozi az, úgyhogy kénytelen vagyok arra gondolni, hogy itt valaki a film készítői közül gondolta azt jó ötletnek, hogy legyen a filmben sok áradó, hangos zene, plusz még tengermorajlás meg minden is, és közben beszéljenek a szereplők kb. suttogva, hogy még véletlenül se lehessen hallani, mi a francot mondanak.

– az, hogy a forgatókönyvírónak fogalma se volt, mit kezdjen Danny (A. Vikander) karakterével, aki elvileg egy nagyon okos, nagyon önálló nő, aki a munkája megszállottja, ezzel szemben a film második felét azzal tölti, hogy a mobilját nézegeti és sóhajtozik és minimális odafigyeléssel végzi munkáját, mert mindennél szörnyűbb, hogy James nem ír neki.
Danny amúgy a könyvben sem szerepel egyenlő súllyal, de ott legalább értem a dolgot – a regény sokkal inkább James regénye, mint Dannyé, itt viszont valaki azt gondolta, hogy ez valami szerelmi történet (pedig csak kb. egynyolcad részben az), amiben mindkét félre ugyanannyi időt és jelenetet kell szánni. Hát, oké, szánjunk – csak akkor ne csináljunk már egy Danny-féle munkamániás, hiperintelligens, nagy önkontrollal rendelkező nőciből jobb híján valami nyígó tinilányt, mert egyrészt nem hiszem el, másrészt meg előjön belőlem a vérfeminista és sikítani támad kedvem, hogy: nem igaz, b*szki, hogy egy nőt kizárólag a jégkirálynő-síró hercegnő-tengely valamelyik végpontján lehet csak elképzelni.

James McAvoy ide, James McAvoy oda… az ilyen szerelmi nyáladzás még mindig nem nekem van kitalálva. DX

Kétféle típusa van a filmeknek, amikor elgondolkodom azon, hogyan is tudott megvalósulni. Az egyik csoport, az abszolút beteg, szószerint undorító témát feldolgozó trashek, amiknél az jutott eszembe jutni, hogy ezeket valakinek az agya kiadta, talált hozzá olyat, aki pénzeli, megrendezi, eljátssza és akadnak szép számmal, akik meg is nézik (a félreértések elkerülése végett, ezeket alapból kerülöm). A másik csoport pedig az, amikor annyira félremegy egy alkotás, hogy azon csodálkozom, hogyan jutott maga a forgatókönyv túl az engedélyeztetésen. Oké, mindenki mindenkinek alárendelt, de tényleg senki nem szokott szólni ilyenkor a nagy fejeseknek, hogy figyi, ez így nem oké?

A Merülés a szerelmbe ez utóbbi kategóriába tartozik. Nem értem, miért készült el, és azt sem, hogy egyáltalán miről akart szólni igazán. Műfajilag sehová nem lehet besorolni, a történet olyan unamassá és érdektelenné válik a végére, hogy csak na, a karaktereket nem jól használják, sőt, úgy istenigazából semmit se. Alicia Vikander miatt néztem meg, és ha nem lennék szerelmes abba a nőbe, meg nem lenne az a mániám, hogy egyetlen filmet sem hagyok félbe, tuti a vége előtt kikapcsolom. Pedig az eleje (első fél óra vagy ha nagyon jó fej akarok lenni az első egy óra) még nem is olyan rossz, valóban egy romantikus dráma, ami azért nem annyira tipikus, hiszen eléggé filozofikusra veszik az egészet, ami még be is jött volna, de a második fele maga a káosz és az unalom. A vége meg… várja az ember, hátha valamilyen értelmes irányba fut ki majd az egész. De nem.

R.I.P. Wim Wenders