Mementó (2000) 81% 346★

Jó film, de nem az enyém. Az alapötlet és a sztori hibátlan. És tetszik a nem szokványos történetvezetés is, de azt kissé untam, hogy folyton ismétlődnek a jelenetek, túl sűrűn tették. Persze értem én, hogy azok a kapcsolódási pontok, de jobban örültem volna annak, ha ezt másképpen oldják meg.
Nem nagyon tudok mit kezdeni ezzel a filmmel, mert mindenki rohadék benne… és azzal sem, hogy valaki inkább lesz spoiler, a többiek meg spoiler… Mivel senki nem bírt meghatni a történetben kívülálló maradtam, és mint ilyen, rengeteg hibát felfedeztem benne… Egy memóriazavarosnál, akinek ez létkérdés, egy darab toll van? haha. Csak az én táskámban van vagy öt, és nekem nem létszükséglet… arról meg nem is beszélve, hogy diktafonról még nem hallott? Natalie a legelső pillanattól átlátszó, úgyhogy nem okozott nagy meglepetést, pedig gondolom ez lett volna az egyik fordulat… és ha csávókám nyomozóként dolgozott, akkor legalább az alapvető baklövéseket nem kellett volna elkövetnie… A forgatókönyvön lehetett volna még dolgozni egy kicsit.
Mindenesetre Guy Pearce számomra rendben van. Neki majdnem elhittem azt amit, csak a bakik ne rángattak volna vissza a valóba.
Szóval jó film ez, csak…

Cetlikkel emlékeztetem önmagamat arra, hogy ki vagyok. Összezavarom magam és áttetoválom a múltat.

Még mindig nagyon jó. Emlékszem, mikor először láttam, egy baráti társasággal néztük. Egyik lány kiakadt rajta, hogy milyen „hülye, értelmetlen” film ez. Még csak a fáradtságot se vette, hogy figyeljen és megértse mi történik. Hiszen épp ez az izgalmas és egyedi benne, a szokatlan visszafele játszódó cselekményvezetés. Szeretem az ilyen filmeket!

Christopher Nolan most már olyan filmet is rendezhetne, amit a földi halandók is megértenek, de addig is, ez egy nagyon jó film. Nagyon érdekes, hogy nem időrendben hanem visszafelé haladunk. Színészek nagyon jók, a karakterek is, bár a nőt nem értettem, hogy mi volt a szerepe, de ez nem lényeg. Jó film ajánlom mindenkinek :D

Régebben megnéztem a filmet egymás után kétszer ,hogy felfogjam miről van is szó de most a rendes időrendi sorrendben néztem meg ami a DVD kiadásban megjelent.
Így elég sok minden kiderül amire nem figyeltem fel az eredeti film megnézésnél.

Annyira talán nem volt jó ötlet fáradtan nézni a filmet, nehezebb volt követni, de nem lehetetlen. Az elején még azt gondoltam, hogy nem nagyon fog tudni újat mutatni úgy, hogy visszafelé történnek az események, ergo már az elején tudod, mi lesz a végkimenetel, és mégis. A közepe felé, mikor bejöttek a csavarok, már számítottam rá, hogy valami ilyesmire kell a végén is készülni, ennek ellenére nem csalódtam. A filmre teljes egészében illik a „rejtélyes” kifejezés, lépésről-lépésre ismered meg a karaktereket, nem tudod, mire számíts velük kapcsoatban, tényleg egészen átérezni a történetvezetésből, milyen lehet ezzel a betegséggel élni. A hab a tortán, hogy még a főszereplő sem ismeri magát, és csak nekünk adatik meg az a kiváltság, hogy a végén összeálljon a kép vele, meg az egész helyzettel kapcsolatban. Ez kifejezetten tetszett. A színészek annyira nem kiemelkedőek, legalábbis engem senki alakítása nem fogott meg igazán, de a sztori annál inkább, szóval egy próbát mindenképp érdemes tenni vele.

„Sammy! Most kell beadni!”
Hihetetlen, hogy csak most láttam először. Nyilván kell még jó pár újranézés, hogy összeálljon minden egyes képkocka, de az biztos, hogy ez a szerkezeti felépítés, ezzel a formabontó forgatókönyvvel abszolút előremutató, amire szinte csak egy Nolan képes.

Nem bírom megunni! Hatalmas filmnek tartom, főleg azért, mert a mozaikos filmeknél általában a követhetetlenség okozza a defektet, de itt (szerintem) remekül működik. Guy Pearce remek választás volt, mást el sem tudnék képzelni a helyére. Ami pedig még roppant erős a filmben, az az emlékek szerepének boncolgatása. Nagyon elgondolkodtató…

Nagyon, nagyon, nagyon tetszett! Azt már előre gondoltam, hogy Christopher Nolan-ben nem fogok csalódni, viszont azt nem, hogy egy ennyire új ötlettel áll elő – én legalábbis még nem találkoztam ilyen jellegű filmmel.

Guy Pearce szerintem zseniális alakítást nyújtott, és az már biztos, hogy erőteljesen rávetem magam a filmjeire, mert nagyon el tudta adni magát, és tetszett, hogy mindent elhittem neki. Joe Pantoliano pedig elérte, hogy egyszerre utáljam, szeressem, féljek és tartsak tőle, bízzak és ne bízzak benne, úgyhogy a film után majdnem szükségem volt egy pszichológusra.

Nem tudok ezen mit ragozni, csodálatos volt.

Összességében érdekes volt, a második felében már izgalmas is, de az elejét nagyon untam. A főszereplő monoton narrációja az agyamra ment és a kuszaság is zavart, pedig értem én, hogy ezzel a memóriazavart próbálták érzékeltetni.
A sztori jó, de sajnos ahhoz, hogy igazán jó filmnek tarthassam, túl sok dolog nem stimmel. Ezek közül a két legfontosabb az, hogy a nyitójelenet öli meg az egész film izgalmát, és az az alapvető ellentmondás, hogy emberünk a sérülése óta nem emlékszik semmire, memóriazavarával azonban teljesen tisztában van. Szomorú, hogy ezt egy magát komolyan vevő thriller megengedi, miközben pl. az 50 első randi megoldotta.
Szóval a film csak erős közepes, de egyszer meg lehet nézni.