Love Story (Love Story 1.) (1970) 79% 111★

Nagy hatást tett rám, amikor tizenévesen először láttam… és tulajdonképpen azóta is. Vannak az embernek olyan korszakai, amikor erre van szüksége. A film zenéje pedig a mai napig szívbemarkoló. Nagyon szeretem Francis Lai érzékeny muzsikáját.
https://www.youtube.com/watch…

Még most is potyognak a könnyeim. (Mondjuk mostanában extra érzékeny vagyok de akkor is. )

Azt hiszem a Titanic után meg van a második film, amin elsírom magam. Még így is hogy tudtam mi várható.
Persze nagyon retro a film, mégis csak a 70es években készült és magán viseli ennek minden nyomát, de történet szépre sikerült és időtállóra.
A zenét meg vagy ezerszer hallottam már korábban és végre tudom mihez kötni.

Van olyan ember aki ezen a filmen nem sír? Nagyon szomorú. Most még inkább, mint tizenévesen, amikor először láttam.

Nagyon szeretem!
Számtalanszor láttam már, és ha egy jó sírásra vágyom, ezt veszem elő: garantált a hatás!

Számítottam rá, hogy nem fogom szeretni ezt a filmet, de gondoltam, adok neki egy esélyt, hiszen ez a mozi hozta divatba a „nagyon romantikus film, amiben egyszer csak váratlanul az egyik főszereplő halálos beteg lesz” trope-ot (mondjuk ez elég kétes dicsőség). Eleinte viszont meglepően jól elvoltam vele, köszönhetően nagyrészt annak, hogy a két főszereplő viszonylag szimpatikus és az interakcióik a filmben gyakran kifejezetten szellemesek. Más frontokon viszont sokszor már mai szemmel nagyon elavult, vagy csak szimplán igénytelen a film (egy sminkes se volt aki egy kis púdert szórt volna a csajra, hogy tényleg betegnek tűnjön?), és voltak olyan párbeszédek, amik kínosan rosszul voltak megírva, ez nem csak a fordítás hibája, hanem egyértelműen az eredeti szerzőjéé, aki meg van győződve, hogy a hosszú hatásszünetek feltétlenül egyenértékűek a drámaisággal.

De a legrosszabb valószínűleg az volt, hogy volt két dolog a filmben, ami akárhogy néztem, nagyon nem volt OKÉ, és összességében azt az érzést adta, hogy ez a film nagyon buta, és engem is hülyének néz.
1. Az orvos a srácnak mondja el először, hogy a csaj nagyon beteg, és ezután a lánynak még hetekig nem mondják el, és úgy vannak vele, hogy hát, kezelni is minek, úgyis meghal.
2. A film jelmondata két szituációban hangzik el a filmben: „A szerelemnek az a lényege, hogy soha ne kelljen azt mondanod, hogy sajnálod”. Na már most ez önmagában nettó marhaság, a bocsánatkérés az egyik legfontosabb dolog, amit a kapcsolataid fenntartásához gyakorolnod kell. Különösen, ha kiverted a feleséged kezéből a telefont és üvöltöztél vele, mint a főhős. (A családon belüli erőszak legenyhébb formája is azért minimum egy bocsánatkérést megér.) A másik jelenetben meg egyszerűen a szövegkörnyezetben sincs értelme a mondatnak, se az angol eredetiben, se a magyar szinkronban.