Love Story (Love Story 1.) (1970) 78% 110★

Nagy hatást tett rám, amikor tizenévesen először láttam… és tulajdonképpen azóta is. Vannak az embernek olyan korszakai, amikor erre van szüksége. A film zenéje pedig a mai napig szívbemarkoló. Nagyon szeretem Francis Lai érzékeny muzsikáját.
https://www.youtube.com/watch…

Még most is potyognak a könnyeim. (Mondjuk mostanában extra érzékeny vagyok de akkor is. )

Azt hiszem a Titanic után meg van a második film, amin elsírom magam. Még így is hogy tudtam mi várható.
Persze nagyon retro a film, mégis csak a 70es években készült és magán viseli ennek minden nyomát, de történet szépre sikerült és időtállóra.
A zenét meg vagy ezerszer hallottam már korábban és végre tudom mihez kötni.

Van olyan ember aki ezen a filmen nem sír? Nagyon szomorú. Most még inkább, mint tizenévesen, amikor először láttam.

Nagyon szeretem!
Számtalanszor láttam már, és ha egy jó sírásra vágyom, ezt veszem elő: garantált a hatás!

Nagyon régóta készültem megnézni, hisz ez mégis csak a híres Love Story. Ez a szívszaggatóan gyönyörű szerelmi történet, amiért mindenki odáig van. Úgyhogy jogosan gondoltam, hogy én is szeretni fogom, elvégre szeretem a szívszaggató romantikus történeteket.

Első nekifutásra kb. 15 percig jutottam. Másodjára leálltam 40 percnél, egy WTF felkiáltással, hogy még mindig ilyen k*rva sok van belőle. Majd innen folytattam egy hét múlva, és hősiesen befejeztem. Nem is tudom hirtelen, hogy mennyi problémám volt vele.

Először is, milyen elcseszett filmkezdés az olyan, ahol az első percben kiderül, hogy a csaj meg fog halni a végén? Tudtam, hogy szomorú film, de hogy így a képembe tolja rögvest, az valami elképesztő.

Nyilván az is problémám volt, hogy ’70-es a film. A rendezés pedig enyhén szólva is borzalmas. Egyszerűen nevetséges, hogy halljuk a szereplőket, tök közelről, stúdió minőségben, közben pedig más se történik a képernyőn, mint hogy több száz méterről zoomolunk rá az épületre, amiben vannak. Vagy éppen várunk úgy fél percet, hogy bekanyarodjon a kocsi, de azért közben halljuk, hogy miről beszélgetnek. Agyrém!

Maga a történet még nem is lenne annyira rossz (az elejét hagyjuk), de nekem nem tetszett a színészi játék sem. Borzasztóan távolinak és idegennek éreztem ezt a két embert. Ryan O'Neal, azaz Oliver, időnként meglehetősen idegbajosnak tűnt, érthetetlen dühkitörései voltak, és abszolút unszimpatikus volt a számomra. Ali MacGraw, vagyis Jennifer pedig amolyan csodabogárnak tűnt, fura beszólásokkal és viselkedéssel, szóval ő sem volt szimpi.

Lehet, ha újra feldolgoznák, maivá tennék, még azt is mondanám, hogy tetszik. De így nem. Nagyon nem. Én még egyszer nem. Bocs a rajongóktól (kb. a fél világtól), de én ezt szeretném kitörölni az emlékeimből.

Számítottam rá, hogy nem fogom szeretni ezt a filmet, de gondoltam, adok neki egy esélyt, hiszen ez a mozi hozta divatba a „nagyon romantikus film, amiben egyszer csak váratlanul az egyik főszereplő halálos beteg lesz” trope-ot (mondjuk ez elég kétes dicsőség). Eleinte viszont meglepően jól elvoltam vele, köszönhetően nagyrészt annak, hogy a két főszereplő viszonylag szimpatikus és az interakcióik a filmben gyakran kifejezetten szellemesek. Más frontokon viszont sokszor már mai szemmel nagyon elavult, vagy csak szimplán igénytelen a film (egy sminkes se volt aki egy kis púdert szórt volna a csajra, hogy tényleg betegnek tűnjön?), és voltak olyan párbeszédek, amik kínosan rosszul voltak megírva, ez nem csak a fordítás hibája, hanem egyértelműen az eredeti szerzőjéé, aki meg van győződve, hogy a hosszú hatásszünetek feltétlenül egyenértékűek a drámaisággal.

De a legrosszabb valószínűleg az volt, hogy volt két dolog a filmben, ami akárhogy néztem, nagyon nem volt OKÉ, és összességében azt az érzést adta, hogy ez a film nagyon buta, és engem is hülyének néz.
1. Az orvos a srácnak mondja el először, hogy a csaj nagyon beteg, és ezután a lánynak még hetekig nem mondják el, és úgy vannak vele, hogy hát, kezelni is minek, úgyis meghal.
2. A film jelmondata két szituációban hangzik el a filmben: „A szerelemnek az a lényege, hogy soha ne kelljen azt mondanod, hogy sajnálod”. Na már most ez önmagában nettó marhaság, a bocsánatkérés az egyik legfontosabb dolog, amit a kapcsolataid fenntartásához gyakorolnod kell. Különösen, ha kiverted a feleséged kezéből a telefont és üvöltöztél vele, mint a főhős. (A családon belüli erőszak legenyhébb formája is azért minimum egy bocsánatkérést megér.) A másik jelenetben meg egyszerűen a szövegkörnyezetben sincs értelme a mondatnak, se az angol eredetiben, se a magyar szinkronban.