Nincs bizalma könyvesbolthoz, nincs is könyvesboltja egy kelet-angliai városka lakóinak, amióta egy könyvkereskedő leütött egy okvetlenkedő vevőt. Ugyancsak fölkavarja hát a kedélyeket, hogy az évek óta lakatlan – csak kísértet járta – házban boltot nyit a film józan eszű hősnője, aki hadakozhat… [tovább]
Könyvesbolt a tengerparton (2017) 87★
angol
angol · magyar
Képek 10
Szereposztás
Rendező
Forgatókönyvíró
Operatőr
Zeneszerző
Gyártó
A Contracorriente Films
Diagonal TV
Zephyr Films
ONE TWO Films
Green Films
Kedvencelte 8
Várólistára tette 252
Kiemelt értékelések
chibizso
Csendes, inkább befelé figyelős film a Könybesbolt a tengerpartnál, de a vásznon megjelenő belső düh és elkeseredettség az erre fogékony nézőben megmozdít valamit, sőt. Ismerős (pl. Bill Nighy, Patricia Clarkson) arcok, és kevésbé ismert, de figyelemre méltó színészek (pl. Emily Mortimer), és az angol kisváros hamisíthatatlan hangulata a maga árnyoldalával – ezt kapjuk Coixet filmjétől. Részemről 8/10-es film, könyvszeretőknek és az angol vidék rajongóinak kötelező megnézni!
Bővebben: https://anti-gane.blogspot.com/2018/09/ha-szereted-kony…
sophie
Nemrégiben olvastam egy Penelope Fitzgerald-kisregényt, úgyhogy nem lepett meg a történet tempója. Azért ezt a 110 percet kicsit soknak éreztem. Mindamellett a végefordulat miatt végül a néző (én) mindent megbocsát + hirtelen kedvet érez egy ilyen könyvesboltot nyitni, és bizonyos benne, melyik ház lenne itt a közelben erre a legalkalmasabb.
Egyébként egy tengerparti kisvárosban vagyunk, 1959-ben. Ez utóbbi tény onnan derül ki elsősorban, hogy éppen a Lolita kavarja fel a kedélyeket. Florence (könyvesbolt-tulajdonosnő) mindenáron megnyitja azt a kis boltot, de csak két igazi drukkerrel bír: egy cserfes kislány és egy magának való vénember. Ebben a világban nagy érzelemkitörésekre nem lehet számítani, pedig szépen épülnek azok a kis hidak közben.
Ellenség azonban sok van, főleg egy. Valami nemesi családban az asszonyság fejébe vette, hogy az épület neki kell, és csak szövögeti, egyre szövögeti a cselszövéseket közel s távol is.
A végkifejlet furfangos. spoiler
vargarockzsolt
3 hozzászólás
A filmben van egy jelenet, amikor Nabokov Lolitájáról valami olyasmit mond az egyik szereplő, hogy nem fogják megérteni az emberek, de ez nem baj, mert ha az emberek nem értenek valamit, akkor kezdenek el gondolkodni. Na, ebben a filmben minden érthető, nincs mit gondolkodni rajta. Adva vannak a jók és rosszak (KI IS MONDJÁK: VANNAK ÜLDÖZŐK, AKIK MINDIG AZ ERŐSEBBEK és ÜLDÖZÖTTEK, AKIK MINDIG A GYENGÉBBEK), mi pedig nézhetjük őket és gyönyörködhetünk a szép képekben és az utólag giccsé változó közhelyekben. A film közben viszonylag élvezhető, és biztosan nem mérgesíti, idegesíti fel a nézőit úgy, mint Nemes Jeles László legutóbbi filmje. Eszembe jutnak a régi, experimentális filmek, na azok pont az ilyen giccsek, álságos közhelyek ellen lázadtak fel, mind mondanivalóban, mind művészi eszközökben. Akkoriban, mondjuk 50 évvel ezelőtt sokkal nagyobb tábora volt az un. művészfilmeknek, az ilyen filmeket meg, mint ez, simán kiröhögték. De hát toleráns vagyok, mindenki nézzen olyan filmet, amilyen neki tetszik.
EszgéGabi
Már az elején érezni, hogy ebben a konzervatív kisvárosban még egy picurka forradalmi gondolat is halálra van ítélve. Pedig milyen nagyszerű, magával ragadóan szép hangokkal, képekkel beszél a természet hozzánk a filmben. Mindent elmond Florence érzelmeiről.
Bill Nighy, Patrícia Clarkson kettőse volt a legerősebb nekem, Emily Mortimer pedig nagyon könnyedén simult a szerepébe, hamar ráhangolt a történetre
A szavak titkos élete c, filmet láttam eddig a rendezőnőtől, az nagyon kemény volt, ezután figyelemmel kísérem a többi filmjét is.
Újra megnéztem a filmet, és igen, nekem olyan lírai, bús- borongós hangulatú, mint egy XIX. századi angol romantikus költemény, vagy festmény. Micsoda nagyszerű képek vannak benne…fantasztikusan szép a képi világa, mind a természeti, és a múlt századot idéző békebeli angliai életképei is.
egy_ember
2 hozzászólás
Ebben a filmben minden remek volt: színészek, fénylépezés, zene, díszletek, jelmezek, smink. Csak az a fránya történet ne lett volna olyan lapos…
Morcant
Lassú folydogálású film, de nagyon hangulatos és elgondolkodtató. Nem is tudtam, hogy könyvön alapul, de ezután el fogom olvasni. És nem számítottam rá, hogy ilyen szomorú lesz…
RandomSky
Nem egészen azt adta, amire számítottam (azon túl, hogy kb. egyedülálló nő olyan boltot nyit egy kisvárosban, amilyen ott még nem volt, és ezért csúnyán néznek rá, semmi köze a Csokoládé egyik verziójához sem), de így is szép és elgondolkodtató volt.
Azt, hogy miért úgy van fényképezve itt-ott, ahogy (fejek teteje hiányzik, nagyon közelik stb.) csak a végén érti meg az ember, ha ugyan, és meglehet, hogy a tempója lassú, és nem mindig tűnik úgy, hogy annyira mossa azt a partot, de a végén már ez sincs. Továbbá könyvekről szól, olvasásról, s ha ez nem lenne elég, jelentős szerep jut benne Bradbury műveinek, úgyhogy nagyon is tetszett, és meg fogom nézni máskor is. De most azért egy kicsit fájt.
Népszerű idézetek
Sizzy
Edmund Brundish: Sok sikert a Lolitához.
Florence Green: Nem kell félnem, hiszen ahol élet van ott remény is.
Edmund Brundish: Te jó ég, micsoda borzasztó gondolat!
Sizzy
Azt hiszem ez benne a vonzó, hogy az találgatásra késztet. Ismeri a mondást: vagy ők azt a belső világukat rejtegetik így vagy az üres lelküket.
Christinewinchester
Narrator: How right she was when she said that no one ever feels alone in a bookshop.
Christinewinchester
Narrator: [Voice over] Mr. Brundish lived alone in the oldest house in Hardborough. He didn't particularly like his own company, but after long years of battle, he had reached a lasting truce with himself. He adored books with the same passion with which he detested his fellow men.
Christinewinchester
Christine: That Milo is a ferret. He smiles just like a ferret. I wish he'd just go to hell.
Florence Green: [laughing] Stop it, Christine!
Christine: You're too nice. He's a nasty piece of work. When I'm older, I'm gonna try and be like him. It's much more practical.
Christinewinchester
Edmund Brundish: Let me tell you what it is I admire about human beings. What I value most is the one virtue they share with gods and animals, and which I will therefore no longer refer to as a virtue. I mean… courage. And you, Mrs. Green, possess that quality in abundance.
Christinewinchester
Kattie: Milo didn't do you justice when he described you to me.
Florence Green: Oh, dear. Spare me from Milo's appraisal. I don't think I want to know what he thinks of me.
Kattie: I still don't know what he thinks of *me*. Or if he feels something for me. Or, for that matter, if he feels anything at all. I guess that's part of his thing. Keeping you guessing all the time. You know what they say: with that kind of man, you'll never know whether he's hiding a rich inner world or… absolutely nothing.
Christinewinchester
Narrator: She told me once: „When we read a story, we inhabit it; the covers of the books are like a roof and four walls: a house.” She, more than anything else in the world, loved the moment when you've finished a book and the story keeps playing like the most vivid dream in your head.
Christinewinchester
Florence Green: Wouldn't it be better to fill the place with books for people to look at?
Mr. Keble: I read before going to sleep, and usually drift off to the Land of Nod by about the third page.
Florence Green: So you see? Don't you realize how useful books can be?
