John Carter (2012) 73% 205★

Az általános végén imádtam ezeket a könyveket. A keményebb sci-fikhez még nem volt meg az affinitásom, az érettségem, a sokféle fantasyt és kalandregényt pedig junkfoodként zabáltam és feledtem azonnal. Ez kivétel volt. Éppen ezért erre a filmre sem tudok csalódásként tekinteni. Emlékszem, még mikor először láttam, utána a full bénázó Mars-kommandó (2009)-t is kedélyes hangulatban néztem meg. (Talán egyszer újra ráveszem magam…)
Sokat gondolkodtam, mi nem stimmel ezzel az egésszel – de az első benyomásomon túl nem jöttem rá semmi okosabbra. Sőt idővel egyre határozottabban érzem: egyszerűen a főhős páros egyáltalán nem volt szimpatikus nekem. Semmi mélyértelmű dolog, hanem abszolút ösztönös: ránézésre két olyan ember van a képernyőn, akiket valahogy nem bírok és ha próbálkozom, sem kedvelem meg őket. A rendező filmjeit nagyon szeretem, a mellékszereplőkből is kijön a potenciál – csak a főszereplők lennének mások.
És ettől még nagyon szívesen nézem meg bármikor újra.

Ez most jó volt, kellemes filmnézés volt. Nem gondoltam volna hogy tetszeni fog, valahogy nem jött át mikor néztem a trailer-ét. Meg azt gondoltam hogy unatkozni fogok rajta. De hála az égnek nem így történt.
A film valami eszméletlen szép, és hangulatos is. Vicces is volt, meg azért aranyos is és izgalmas. A szereplők is jók voltak.
A szörnykutyus pedig nagyon kis édes. https://www.syfy.com/sites/syfy/files/2018/05/woola.jpg

Azt hiszem ez nem az én stílusom. Eléggé untatott, nem igazán érdekeltek az űrlények meg a történet sem. Olyan furcsa volt az egész. A látványvilág rendben volt és a színészek is, csak a történet nem. Nem az én világom.

Végre egy jó fantasy! :) Nekem tetszett, izgalmas volt és érdekes.
Woola, a szörnykutya meg übercukker!! *.* Szeretnék én is egy ilyet! :D

Imádtam. Az elejétől a végéig.
És az a kutya, hát valami brutál cukiság volt.

Az első négy Burroughs-féle Mars-könyvön túl vagyok azóta, mióta a filmet láttam. A vizuális megjelenítés nagyon ott van, Dejah Thoris-ra pedig szerintem Lynn Collins a lehető legjobb választás volt. Ez egy mese, igazából elképesztő mélységeket fölösleges várni tőle. Szerencsére a könyvtől (ami 1912-ben jelent meg elsőként!) olyan nagyon nem tértek el.

Sokkal jobb volt, mint vártam.
A látványvilága nagyon jó, egyedül a végét sajnáltam.
Kár, hogy a Disney elkaszálta, néztem volna még tovább Carter történetét.

Ötletes, némileg vicces és majdnem izgalmas történet, de sajnos túl hosszú. Sok benne az időhúzó cselekménytelenség.

Ezt eddig miért nem láttam???? Most néztem meg teljesen véletlenül. Ezt folytatni kellene. A Mars-sorozatot is el fogom olvasni a film hatására. Hosszú volt, de egy pillanatra sem untam. Azért nem semmi, hogy 1917-ben íródott a regény, ami az alapját adta. Ha így nézed a sztorit, elképesztő.

Dacára annak, hogy a maga korában veretes bukta volt a John Carter, illetve hogy filmként egy csomó, általam általában nem kedvelt, sőt, egyenesen utált eljárásnak már-már enciklopédiai illusztrációja, nagy bajom azóta sincs igazán vele, hogy anno véletlenül berendeltem DVD-n és egy álmos szombat estén bármiféle fenntartás nélkül végignéztük édesapámmal – ő úgy adott hangot a filmekkel szembeni elégedetlenségének, hogy egyszerűen elaludt rajtuk, de erről végül még társalogni is tudtunk.

Nem tudom, kell-e vagy fontos-e hangoztatni, hogy a John Carter esetében egy finoman szólva is klasszikus könyvfeldolgozással van dolgunk – Edgar Rice Burroughs Mars-ciklusa az 1910-es évek terméke, így tehát bírja mindazt a bájt és ártatlan naivitást, amit a sci-fi a múlt század közepe óta már nem nagyon szeret vagy akar felvillantani. Nem kérdés tehát, hogy a sztori elsősorban is mese, inkább fi, mint sci, és semmi esetre sem kőkemény filozófia, vagy a néző/olvasó jelenére adott bújtatott reflexiók gyűjteménye…
És amikor ilyen felhangot kap egy látványorientált film, akkor azért megenyhülök. Kevésbé, vagy egyáltalán nem kifogásolom a buta történetet, a rossz karakterábrázolásokat, a béna CGI-t, az ezerfelől ismerős, vagy mondjuk úgy, máshonnan összelopkodott alkotóelemeket. De ilyen téren a John Carter még csak igazán rossz nyomon sem jár: nem tudom, Burroughs korában mit tartott a tudomány a marsi életről, de ahogyan itt viszonyulnak a problémához, az maga a tömény ártatlan naivitás – jó értelemben mondom, hogy a film a régimódi mesék hatásmechanizmusára alapoz, nem akar okosabb vagy éleslátóbb lenni a szükségesnél, túlmagyarázni egyébként megmagyarázhatatlan dolgokat, ugyanakkor van annyi saját gondolata, eszménye és főleg stílusa, hogy vastagon fölébe emelkedjen például a képregényfilmek szellemiségének.
De hát nem minden arany, ami fénylik, ez a mozi nem a véletlennek köszönhetően vérzett el a mozipénztáraknál. Abban például érzek ma már valamiféle közmegegyezést, hogy a főszereplőket rosszul választották ki: Taylor Kitsch annyira felszínes biztonsági játéknak tűnik Carterként, hogy az szinte fájdalom, a csávó egyszerűen beleszürkül a nagy egészbe. Lynn Collins ugyanez az eset, de nála legalább érződik, hogy megvolt a szándék, hogy vonzó és mégis erős, mármint erőt és akaratot felmutatni is képes színésznőt válogassanak be – de közte és Kitsch között nincs semmiféle kémia, sőt, kettőjük és a néző hármasfogatában sincs, isten bizony, akkor már inkább a négykezű zöld szörnyek…
Mindemellett a film rettentően hosszú, és bár a végére hagyott földi csavar működik, ez a része érezhetően túlbonyolított, túlságosan is ingerdús, és túlságosan is hasonlítani akar az akkoriban divatos „modern szemmel elképzelt XIX. századi” viszonyokat bemutató filmekhez. A rendező egyébként ezeket a földi szekvenciákat érezhetően gyorsan és kapkodva le is tudja, hogy aztán a Marsra megérkezve sokkal feldolgozhatóbb, kicsit relaxáltabb, egészségesebb legyen a film tempója.
Megjegyezném egyébként, hogy Michael Giacchino, bár feltűnően ritkán emlegetik korunk nagy filmzeneszerzői között, nem véletlenül sokat foglalkoztatott alkotó, és bár az ide hozott soundtrackje megelégszik a műfaj megszokott fordulatainak a felmondásával, valójában tök jól hangzik, nagyon jó egységet alkot a képpel és vastagon hozzájárul a mozi végső arculatának kialakulásához.

Szerintem ez egy maximálisan korrekt, élvezhető, decens produkció volt 2012-ben – a magam részéről sajnálom, hogy a pénzügyi osztály kimutatásai és a képregényfilmek divatja végül őt is megfojtotta.