Avatar: A víz útja (Avatar 2.) (2022) 80% 530★

Valódi cím: Űr-Pocahontas 1,5. – Quaritch 2.0 bosszúja
Alternatív cím: Miért ne vállalj gyereket?: Na'vi változat
Rendezte: David Attenborough
Vendégszerepekben: Űr-Jézus-Girl és Űr-Tarzan
Jelmondat: „200%-kal több síró és visító Neytirivel! (Azért nyugi, most is lenyilaz pár tagot, hogy ne csupán egy hisztis anyukának tűnjön.)”
A gonosz vicceim félretéve, nem rossz ez… ha nem láttad még az első részt, vagy amnéziában szenvedsz (és pont az a film is kiesett), akkor például teljesen élvezhető. Cameron szerintem eleve erre épített: „Biztos nem emlékszik már rá senki, szóval adjuk el ugyanazt, néhány klisés változtatással.” Annyi szent, hogy nem a sztorin ült 10+ évig, mert az alapja egy az egyben megegyezik a 2009-es előzménnyel. Itt is a csúnya, gonosz, még a saját anyjuk házát is leromboló emberek küzdenek a természettel 110%-os összhangban élő, békés őslakosokkal, csak ezúttal az erdő helyett a tengeren ütköznek meg, egy fajok / törzsek közti szerelmi szál helyett most KETTŐ (Azta…) van, plusz a főgonosz ugyanaz, csak Na'vi testben (spoiler), míg az erőltetett folytatások tömegéhez hasonlóan bedobott a mixbe pár utódot is, hogy spoiler. Egyébként megfigyelhető, hogy folyamatosan a csemeték tetteiből következik a gond, vagy a konfliktus. Itt erre lehetne remek ivós játékot építeni, de az olyan fölöslegesen hosszú, ál-természetfilmes snitteknél is le lehet küldeni egy-egy felest, amik semmilyen módon nem lendítik előre a cselekményt, hisz ezekből is akad minimum egy tucat. Ha ezeket kivágjuk, a lényeg kb. mennyi is? Másfél óra? És akkor még sokat mondtam. Ha már a kölyköknél tartok: Az értékelőm elején bedobott „vendégszereplők” szakaszban olvashattatok már röviden kettőről. Nos, ők és persze Quaritch jelenléte egy szinten van a „Palpatine valahogy visszatért.” kezdetű Star Wars-os mélyponttal, hisz: spoiler.
A testet „váltott” antagonistánknál maradva, ez a jóember oly kitartó, hogy 50 falut / szigetet kéne átkutatnia hőseink után, de ő nagyjából kettő után föladja, és inkább megmutatja nekünk, hogy milyen kegyetlen dolog is az (űr)bálna vadászat, HÁTHA ezzel mégis elő tudja csalni Sully-t. Nekik ugyan közük nincs a dögökhöz, de itt mindenki önjelölt Green (Blue?) Peace-es, szóval tuti összejön. Milyen agyafúrt, nem? Wow. Nála már csak maga, a nagy Jake eszesebb, aki önfeláldozó módon, családjával otthagyja népét, hogy helyettük egy másikat sodorjon veszélybe. (spoiler) Milyen kedves, nem? Wow. Zseniális. Mehet is neki a 20 Oscar! A legviccesebb, hogy a történet eme 3 órájában nemhogy előre, hanem még konkrétan visszafelé haladt, ugyanis a végére az „első film közepén” tartunk, mert spoiler. WTF?! Ez most komoly? Cameron azt nyilatkozta, hogy az 1-2 még csak a nagy durranás felvezetője. 6 órában? Ennél még egy több évados, 100+ órás sorozat is gyorsabban halad, könyörgöm.
Oké, vizuálisan, effektjeit tekintve valóban csillagos 5-ös, ez tagadhatatlan. Konkrétan gyönyörű, szinte a legapróbb részletekig hibátlan, de ezen felül mit nyújtott ez a rész például? Tetszettek a zenék, illetve talán 1 poénon is mosolyogtam. (spoiler) Mintha egy elnyújtott videojáték átvezetőt néztem volna, persze a játékélmény nélkül, nem beszélve a fent említett rengeteg egyéb problémáról. Természetesen látszik a beleölt idő és energia, de nem a sztorin, a fordulatokon, vagy a karaktereken, amit nem tudok elnézni, hisz nem egy cirkuszi látványosságról, vagy bűvészmutatványról, hanem egy mozifilmről beszélünk. Vicces, hogy pont Cameron szidja egyébként a mai „felszínes” franchise-okat. Ha ez nem volt piszkosul klisés, egyszerű, önismétlő és egy az egyben látványorientált, akkor nem tudom, hogy mi az.
Még az a szerencséje, hogy legalább az említett ponton ennyivel többet ad (főként 3D-ben), hogy megadom neki az „átlag fölét”.
Végezetül egy jóslatot fogalmaznék meg a 3. rész kapcsán: spoiler Add, hogy ne legyen igazam…

Természetesen nem bírtam ki könnyek nélkül.
De emberek, annyira gyönyörű volt a képi világa és olyan jó volt visszatérni erre a csodás bolygóra, hogy megéri végigülni a három órát. :)

Megint…megint nem jó a cím!
Inkább ez illene hozzá: AVATAR 2 – Maradjatok itt…Nem, mi is veled megyünk!

Nagyon-nagyon tetszett, nálam simán lekörözte az első részt. Nem volt tökéletes, de ezt nem is vártam és még egy komoly tanulsága is volt, ami roha.dtul elkeserítő, ha belegondolok… (Erről később.) Összességében egy látványos, egyszerre felemelő és szomorú folytatása az első résznek.

AMI NAGYON BEJÖTT:
– Gyönyörű a látvány. Jók a lények, a növények, a 3D is klasszul érvényesült.
– Történetileg rendben van. Persze van benne pár elcsépelt „Én vagyok az apád!” jellegű húzás, de igazából nem tudott zavarni.
– Jake és Neytiri kölykei. A sajátok és a fogadottak is. Szinte az összes kamaszkorú, szóval kiborító baromságokat csináltak, természetesen együtt csődülnek oda mindenhova, ahova nem lenne szabad. Nagyon eltalálták mindegyiket. Az külön ötletes volt, hogy spoiler
– Az ezredes benyögései. :D (Neytirire ha jól emlékszem, azt mondja, „őrült hárpia”.)
– Hogy Jake hiába olyan nagy harcos és hős, amikor a gyerekeknek mond valamit, mintha a falnak beszélne.
– Az apró poénok. Mikor már sokadszorra elkapják a gyerekeket spoiler meg amikor megkapják a tengerparti klánnál a kuckót spoiler XD A gyerekek röhigcsélése Normmal kapcsolatban. :D
– Hogy figyeltek az olyan apróságokra, hogy pl. a tengerparti klán a víz alatt kézjelekkel kommunikál egymással. Ezt annyira vártam! (Túl sok Forgotten Realms-et olvasok… ott ugye a drow-k kommunikálnak a föld alatti barlangokban kézjelekkel, mert kussban kell lenni.)
– Meg mertek lépni olyanokat, amit az előzőben nem. (Valakinek jól láthatóan levágják valamijét, Jake és Neytiri egyik spoiler spoiler.)
– A vége nagyon megható. :(

AMI NEM TETSZETT:
– Gekkó meg talán az iszákos tudós kivételével az összes ember szereplő egy szellemi és erkölcsi csőd.
– És itt jön az elkeserítő „tanulság”, amit írtam. Jakenek és Neytirinek van két kamasz fia, a nagy szemű fiatalabbik egy igazi emós gyerek, akit „senki nem ért meg” és folyamatosan bajba keveri a többieket. És van az idősebb fiú, aki kiköpött mása Jake-nek, ő a higgadt nagy tesó és a klasszikus „jó gyerek”. És mi a rendes viselkedésnek a jutalma? spoiler Engem az ilyen dolgok nagyon felháborítanak, hogy spoiler. :(

Summa summarum: aki az elsőt szerette, annak ez is kötelező!

A tényleg elképesztően gyönyörű CGI, a szintén csodálatos OST, az egyébként ügyes színészek, és ki nem fejtett, de határozottan jelenlévő jó ötletek érdemelték ki a négy csillagot erre a filmre. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem szórakoztam jól ebben a három órában, de azért többet gondolkodtam a halászhálóra emlékeztetően szellős plot problémáin, mint amennyire tudtam fókuszálni a jelenre.
A történet szerint jó sok év telt el, Jake az Omatikayák törzsfőnökeként éli napjait a feleségével, Neytirivel akivel időközben született három gyermekük. Ezzel több probléma van. Oké, tegyük fel, meselogika, az Omatikayák permanensen megválasztják vezetőnek a külvilágit, mivel megmentette őket. De az első filmben a lore kimondta, hogy a törzsfőnök felesége a tsahik, tehát a sámán, ami majdnem ugyanolyan megbecsült pozíció, mint a férfié, ha nem még komolyabb. Itt ezt az apró részletet ignoráltuk, a tsahik a régi tsahik, Neytiri meg van és feleség. Ez egyébként nagyjából az egész filmre igaz, Neytiri van és feleség – de még kifejtem a kapcsolati dinamikáját Jake-kel, mert egy külön misét megér. Azt a kérdést senki nem teszi fel: miért tud az avatártest szaporodni? Gyakorlatilag genetikai hibridje két egymástól végtelenül távol álló fajnak. Az ilyenek alapvetően sterilek – de jó, tegyük fel, hogy fejlett volt a genetikai tervezés, és képesek egy minden szempontból funkcionális testet létrehozni. Ebben az esetben logikailag bukunk meg, mert katonai szempontból egyáltalán nem praktikus ezeket a testeket szaporodóképessé tenni. Mindegy, lépjünk túl a biológián, valahogy vannak gyerekek, Jake törzsfőnök, és minden szép, amíg hirtelen az emberek vissza nem térnek. És innentől megy a menekülés, Jake a családjával a vizi na'vi-khoz megy, abban a reményben, hogy oda nem követik, de persze igen. Közben az előző rész ezredesének is van egy Jake gyerekeivel majdnem egyidős fia, akit a hátramaradt tudósok neveltek, és minden szempontból na'vi, csak a faja nem az. Ja, meg amúgy Grace-nek is van egy navii lánya, Kiri, aki a kisjézus, és kétség sem fér hozzá, hogy egy nap megment mindannyiunkat, miután megtanulta idomítani a négy elemet és legyőzte a tűz urát.
A vízi na'vi-k kultúrája alapból nagyon tetszett, jópofa volt az észak-amerikai indiánokra emlékeztető omatikayák után látni egy inkább polinézes ágát a fajnak. A baj viszont az, hogy itt is, nagyon nem gondolkodtunk. Rengeteg volt a kreativitás, de hogy érti meg egymást a két nép? Annyira izolálódtak, hogy anatómiailag térnek el, több ezer éve valószínűleg alig van kontakt. A nyelvük még azonos nyelvcsaládhoz se kéne, hogy tartozzon – ráadásul kulturálisan megvan köztük a távolság, egyedül az fura, hogy valahogy megértik egymást. Gyönyörűek voltak a víz alatti montázsok, volt megint pár kreatívabb faj (a tulkunokat kifejezetten értékeltem – nem volt egy nagyon eredeti dolog, és nem jött át igazán, hogy mennyire intelligens lények, de azért az ötletre megadom a pontot), szóval látványra megint nem lehetett panasz.
Ami viszont zavaró, hogy nagyon sokat fókuszálunk a családi dinamikára, és te jó ég, ilyen rossz férjet és apát mint Jake ebben a filmben szerintem régen láttam. Neytirivel a kapcsolata végtelenül gáz. Egyszer sem hallgatja meg a feleségét, nem veszi figyelembe a véleményét, és néha konkrétan megalázóan viselkedik vele (mikor Neytiri kiáll érte, konkrétan közli, hogy nem tudja mit beszél, és ne foglalkozzanak vele. Hogy invalidálhatod ennyire a párod véleményét, aki amúgy nem ért egyet veled, de nem baj, azért teljes vállszélességgel támogat, mert szeret?) Mindebben különösen vicces, hogy Neytiri kb. a legértelmesebb megjegyzéseket teszi az egész filmben, mert ő az, aki az első fél órában elmondja, hogy hogyan lehetne megoldani a problémát. De hát akkor nem lenne film, ha bárki hallgatna rá. Jake viszont nem csak vele, de a gyerekeivel is hasonlóan borzalmas. Neteyammal még so-so, néha van pár aranyos apai pillanata, de Lo'ak konkrétan mást sem kap tőle csak szidást, esetenként nyilvánosan. Soha nem foglalkozik a véleményével, nem veszi komolyan, katonaszigorral fogja, ignorálja, mikor megsérült, és határozottan úgy tűnik, hogy spoiler Egyébként itt is igaz, Lo'ak minden gondolata értelmesebb, mint az apjáé, még a balhézásaival együtt is, szóval Jake konkrétan csak szánalmas az egész filmben. Hogy ezt tovább hangsúlyozzuk, kapunk pár jelenetet Quaritch és a fia között, és sajnos azt kell mondanom, a gonosz ezredes, sokszor inkább viselkedik apaként a gyerekével, mint a főhős. spoiler
A természetfeletti, minden összefügg és él szál messze nem olyan hangsúlyos, és nem is annyira organikus, mint az első részben. Nagyon erősen elmegyünk egy furán pacifista irányba (egyáltalán ne ölj), miközben az Avatar filozófiája, meg a természeti népek kultúrája sem erről szól. A lényeg az, hogy egyensúly legyen – ne ölj sokat és feleslegesen. A természet dinamikájának része a halál, és része a kompetíció, attól, mert imádkoznak a lelkéért, le fogják lőni az állatot, mert enni kell. Ha az otthont, a családot fenyegetik, a természetes és szükséges hozzáállás küzdeni érte, maga a bolygó is megmozdult, mikor az élet mint egység került veszélybe. Itt meg olyan, mintha végig azt hangsúlyoznák, hogy a teljes egyensúly az agresszió hiánya – erről alapvetően szó sem volt, a bálnák, ilyen értelemben egyáltalán nem voltak tökéletes egyensúlyban és harmóniában.
Ja, meg van egy biológusfickó, aki spoiler
Összességében nem mondom, hogy kár volt ezért a három óráért, mert tényleg nagyon szép film volt, szóval esztétikailag mindenképp adott egy élményt. De Cameron tökéletesen orra bukott abban, hogy az első rész innen-onnan összelopkodott ötletek csillogó, de legalább konzisztens és szórakoztató halmaza… itt meg kifogyott az alapanyagból, és a film fájdalmas mértékig kaotikus és sehonnan sehová nem tart. Vizuális és zenei szempontból érdemes megnézni – mint történet abszolút felejthető.

Közvetlenül a moziból kijőve még sokkal pozitívabb véleményem volt erről a filmről, mint így több nappal később. Tény némileg hatással volt rám, de így hat az emberre az amikor a moziban megnézett sok sz@r film után egy közepessel találkozom, amit egy hozzáértő rendező, film készítő mester csinált. Én inkább a negatívumokat fogom kiemelni, mert sokan vannak, akik ajnározzák, én nem fogom.
Ülepedett az élmény és egyértelműen kijelenthetem, hogy nem volt egy igazán hatalmas nagy szenzáció. Azt nem mondom, hogy rossz volt csak egyszerűen közepes. Az első Avatar sem volt világmegváltó alkotás, de jobb volt.
A film látványos, de nagyon üres, annak ellenére, hogy minden erejével monumentális szeretne lenni és hatalmas mondanivalókat akar közölni a közönségével, gonosz emberek, gonosz emberiség, anyagi haszonszerzés mindenek felett stb. de ez csak pótcselekvés volt az ötletek hiányának pótlására. A hiba oka elsősorban a vacak forgatókönyv. Cameron szerint azért késett ennyit a film, mert sokat dolgoztak a forgatókönyvén. Hát, jobb lett volna a kevesebb idő!
A nagy okoskodás közepette csak arra jutottak, hogy az első részt forgatták újra egy kicsit másképp pedig már az sem volt a legeredetibb film, igaz manapság elég nehéz valami igazán újat alkotni, de klisékből és máshonnan lopott, ellesett elemekből is lehetséges nagyon jó filmet készíteni.
Kezdjük a szereplőkkel. Az ötletelés addig folyt, míg végül feltámasztották az első rész negatív karakterét animált változatban. Visszahozták Sigourney Weaver, egy másik vagy nem másik animált karakterbe, mert kellet egy igazán nagy sztár is. Két hiba. Halott szereplők visszahozatala a teljes tanácstalanság jele, ez volt az Alien 4. részében is. Illetve ott nem teljesen, mert az Alien egyet jelentett Ripleyvel.
Aztán itt a következő dolog, ami engem szokott zavarni; a sok fiatal szereplő, éljen a „youngadult”, mert manapság ők a fizető közönség. Sokszor habzik a szám (veszettség), mikor ilyenekkel találkozok, bár itt csak közepes szinten nyomták a képembe, van ennél rosszabb is.
A történet.
A tetovált és festett Pocahontas (Törpilla) és John Smith (Törperős) családot alapított és kis törpöket nevelnek „aprajafalván”, egyszer csak a digitális Hókuszpók bosszút akar állni a sérelmeiért, ezért az óriás törpök elmenekülnek egy vizes környezetbe, ahol elhúzzák a műsöridőt a végtelenségbe. Nem véletlen; Cameron régóta belebolondult a vizes dolgokban, nem tud leszakadni róluk, ugyanúgy, mint Ridley Scott a robotjairól, akiket néha furulyáztat, néha pedig gyereket szület velük.
A moziban voltak olyan részek amelyeket majdnem elaludtam, nem azért mert nem szeretem a lassabb filmeket, hanem annyira elnyújtott, és unalmas párbeszédeket kellett végig ülnöm, amik fárasztottak.
Az animátorok és a spec effektes és a látványtervező szakemberek nagyon jó munkát végeztek az írók helyett is. A látvány tényleg nagyszerű volt egy rajzfilmhez képest. A rendezéssel sem volt hatalmas probléma, Cameron még mindig nagyon ért a mozifilmekhez, csak forgatókönyvíróként már nem a régi.
Sajnos egy kicsit csalódtam, de nem lepődtem meg!

Az első részt talán egyszer láttam, de olyan régen, hogy már alig emlékszem bármire is belőle. Őszintén szólva nem is terveztem a folytatást megnézni, de anya karácsonyra azt tervezte, hogy mind nézzük meg együtt. Úgyhogy mentem, de nulla elvárásom volt. Igazából nem volt rossz: 3D-ben tényleg gyönyörű a látványa, vizuálisan tehát semmi panaszom nincs rá. A történet viszont túl hosszú lett: mivel pontosan érkeztünk, ezért a sacc fél órás reklám spoiler után az a 3 óra kissé sok volt. Néha legszívesebben beletekertem volna, csak ez nem volt ugye lehetséges. Mindenesetre a túlhúzott jelenetek meg a dokumentumfilmbe való átváltás mellett (illetve a logikátlan eseményeket és a túl sok véres jelenetet leszámítva spoiler), egészen élveztem, és a végét kicsit meg is könnyeztem spoiler Sajnálom szerencsétlen Gekkót, valszeg fog bőven szívni a folytatásokban amúgy. Amiket nem tudom, hogy magamtól meg fogok-e nézni, mindenesetre azért nem bántam meg, hogy hagytam magam rábeszélni.

Nyugodtak lehettek: Cameron bőven tudja hová fokozni az Avatart.
Ez volt a leggyönyörűbb három óra, amit moziban valaha láttam. Az agyam eldobtam tőle. És nem csak baromira látványos, hanem tartalmas is, szívszorítóan mutatja be a család fontosságának üzenetét.
A gyerekeket nagyon bírtam, mindegyik személyiségét eltalálták, és imádtam az apró poénokat benne. spoiler
A kritikusabbak majd biztosan ízekre szedik a filmet, és részletesen kielemzik, de ez nem én leszek, én csak áradozni akarok róla, és már veszem is meg a következő jegyem erre a csodára :D Szóval: nézzétek!! És nem árt, ha papírzsepit is készítetek, mert érzelmesebb, és keményebb is lett, mint az első rész. spoiler
spoiler

Imádtuk ♥

Vizuális részletességben beszabehu (of course), sztorit nézve kb mint az elődje (korrekt), az új karakterekre tett nagyobb fókusz bejött és egy pillanatig nem untam a 190 percet. Hajszállal az első előtt, szuper volt, na! Kiri, tulkunok imádnivalóak!

Mesékről általában nem szoktam írni, de magam csapnám be, ha az Avatart az Oroszlánkirállyal sorolnám egy kategóriába. Míg utóbbi alapvetően a gyerekeket célozza meg, és próbál a szülők számára is az elfogadhatónál egy kicsit többet nyújtani, addig az Avatar a mesék egy különleges kategóriájába tartozik: olyan fantasy, amely a hőseposzokhoz vagy, még tágabban fogalmazva, a mitológiához hasonlóan az alsó korhatárt a maximumig kitágítva mindenkihez hozzáférést akar szerezni. Nagyratörő terveivel már a ’20-as évek egészét felöleli, és messze túllép a trilógiagondolkodáson. Ha már párhuzam, akkor leginkább az Apollo-program jut eszembe – na nem az idegen bolygó meghódítása, hanem a tervezés léptéke miatt. Minden más, kortárs filmes szándéknak fölébe kerül, mert a különféle akciószériákkal szemben nem csupán szórakoztatni akar, és nem is vált át a képregények rendszeres megjelenési mintájára szinte havonta záporozó hősgyári tömegtermelésre. Az Apollo-program esetében a Holdra szállást tekinthetjük inkább eszköznek, mert a való cél a felülmúlás volt – technikai értelemben. Az a sejtésem, hogy az egész Avatar-ciklus a technikai maximumot nyújtva definiálja újra a csúcsmozi ismérveit. Ha lehet a szépségbe belehalni, akkor az Avatar elég közel jut hozzá. És éppen ettől ér célt. Nem magyarázgatja a világot, hanem megteremti. Olyan képi orgiát állít elő, amely nem mérhető egyetlen valós természetélményhez sem. A kevéske történet még ürügynek sem nevezhető az elnyúló vizuális lenyűgözések mellett. Mennyi értékelés és cikk emeli ki a cselekmény hibáit, amelyek egy otthoni képernyőn persze hogy számítanak, de ha valami képes 3D-ben kisütni az agyadat, akkor már kevéssé. Éppen emiatt sem szoktam mesékről írni, mert azokban a történet sokszor vajmi keveset (sőt többnyire csak ciccegést) váltana ki belőlem, ha nem állítanám rá magam, hogy eleve meseként tekintek rájuk. James Cameron mellé immár senki nem állhat oda, mert nincs még egy ember (illetve egy alkotócsoport), aki ebben az évtizedben jelentősebb, csodálatosabb, tökéletesebb képi világot teremtett volna.
Hat űrhajó szállt le a Holdra. Talán már a harmadik sem lett volna annyira érdekes a 13-as küzdelme nélkül, viszont aztán az ötödikre megintcsak nem volt túl nagy közönségigény. Ugyanazt a bravúrt nem lehet túl sokszor eladni – bár Cameron az ellenkezőjét is nyilván tudja. A jövőre nézve kérdés, hogy az ő nemes vadembere fenn tudja-e tartani a költségigényes minőséget, vagy önismétlésében megszokottá válik. Az viszont nem kérdés, hogy a műve a moziban, a képi elbeszélés otthonában immár örök viszonyítási pont marad.
(És akkor most jön az, hogy attól engem mégis zavar és untat a történet, és adok rá hét csillagot. De hát amit leírtam, az másról szólt.)