Iszonyat (Lakás-trilógia 1.) (1965) 81% 70★

Nem egy könnyen fogyasztható film – témája és kivitelezése is súlyos, nyomasztó, a monotóniát eszközként használó alkotássá teszi, ami ráadásul előszeretettel él a napjaink sztenderdje mellett is értelmezhető horror stíluselemeivel. Joggal tekinthető Polanski egyik legnagyobb teljesítményének, hisz a hatvanas évek csodálatos filmtermésében úgy állja meg a helyét művészeti szempontból ez a mozi, hogy már érezhetően a jövőt előlegezi meg, és nem is foglalkozik a korszakos nagy érzésekkel.

A modern néző szempontjából azonban kulcskérdés esetében az unalom, és ilyen téren az Iszonyat nyögi a hangulatközpontúság hátrányát. Lassan indul, sokáig kígyózik előre az egyébként igazán eseménytelen cselekmény, mire világossá válik, milyen feneketlen is lesz valójában ez a bizonyos iszonyat. Mindez fekete-fehérben, nagyrészt egy lakásban, Deneuve majdnem szóló előadásában bizony türelmet igényel egy, a filmre, mint művészeti alkotásra mai szemmel tekintő befogadótól. De ha már Deneuve: kétségkívül minden rajta áll vagy bukik, és az itt produkált színészi játéka gyorsan egy szintre emeli őt az ötvenes-hatvanas évek fordulóján debütált férfi kollégáival. Tagadhatatlan szépségét bámulatos tudatossággal teszi zárójelbe a melankóliája, álomszerű bolyongása, jelen-nem-léte. Az általa ábrázolt karakter a film modernségének egyik kulcsa. A főhősnő szép, kívánatos, egészséges, valamelyest független – nem kézenfekvő elszenvedője egy mentális betegségnek, annál inkább a szerelmi évődés okozta konfliktusnak, aminek itt híre hamva sincs, van viszont levakarhatatlan, már a néző számára is ellenszenvesen elszánt udvarló, meg a zavartságot és kiszolgáltatottságot kihasználó lakástulajdonos. A végzetasszonya típusú dívák és a szerelemtől szenvedő asszonyok korában Deneuve és Polanski együtt tökéletesen rántja le a leplet a nők valódi helyzetéről, sőt, szemfelnyitó erővel festik vászonra, mi is valójában az, amit a köznyelv női hisztériának, ideggyengeségnek, szeszélynek nevez sokszor még ma is.
A hatás elérése érdekében a fekete-fehér patinát a csúcspontokon egészen konkrétan megtörik a horroros jegyek és a kimondottan drasztikus erőszakos jelenetek, Chico Hamilton avantgárdba hajló kamarajazz zenéje pedig úgy citerázik a néző idegrendszerén, hogy a film vége felé el is feledjük, mennyire szürke és jelképes csak olykor a látvány.

Nagyszerű film, de nem nagyszerű filmélmény – ezért a nyolc pont, és ezért a tétova ajánlás: talán nem is annyira a klasszikus, kanonizált mozik kedvelőinek, mint inkább a pszichológiai mélyfúrások iránt érdeklődőknek való elsősorban ez a film.

Polanski olyan rendezői fogásokat használ, hogy ez a film, mint pszicho-thriller, mind a mai napig képes feszültségben túlteljesíteni az átlag horrorokat, de némelyeket még a jobbak közül is.

Igazi befordulós film, amit nagyon tudtam volna szeretni, de mégsem vitt magával. A filmnek nincs ritmusa, helyette percekre leáll, unalomba fullad az eseménytelenségével, majd hirtelen minden érzékszervre ható ingereket kapunk, és ez ismétlődik végig. Az ijesztgetések hol működnek, hol nem, sokszor inkább fárasztó, erőltetett utóízt éreztem. A fokozódó feszültséget semmiképpen nem éri el.

Catherine Deneuve fantasztikus színésznő, Polanski remek rendező, a film pedig kellően angol: nincs semmi agyonmagyarázva, inkább csak kikövetkeztetni lehet a dolgokat. Inkább lélektani dráma, mint horror, végig feszült és lendületes, annak ellenére, hogy Catherine Deneuve gyakorlatilag egyedül játszik benne, a többi színésznek csak kis epizódszerepe van mellette. Meg kell említeni a fényképezést és a zenét is, mindkettő nagyban hozzájárul a film hangulatának és a feszültségnek a fenntartásához.
Mindenképpen érdemes megnézni, klasszikus darab.

Ennek a filmnek ami az előnye az a hátránya is egyben. Csúnya szóval élve, az hogy vontatott. Tudom, ezzel fejti ki a kellő hatását és nagyon is kifejti.. jól áll neki, mert feszültség keltő. Emellett mégis lehetett volna pörgősebb. Egyszóval ambivalens érzéseim vannak a filmmel kapcsolatban. Viszont nem lehet vitatni, hogy Polanski zseniális rendező. A képi és hangi megoldások szinte hibátlanok, sőt, vetekszik a legtöbb klasszikus thriller-el. Lehetne ez egy tízpontos film, de a fentebb írtak miatt számomra csak egy erős nyolcas. Fogok még a rendezőtől filmet nézni, valamint a főszereplő színésznőtől is, mert még így is kiérdemelték nálam hogy jobban odafigyeljek rájuk.

Ha ezt a filmet akkor látom először, amikor még nem volt senkim, most én is gyűlölnék minden férfit…A főszereplőnőt viszont így is meg tudom érteni sok dologban. Hmm, én is elmebeteg lennék? :) Talán csak véletlen egybeesés.

Majdnem lelőttem az első 40 perc után, mert nagyon vontatott volt, de aztán kitartott a végéig, viszont ez nem kárpótolt.