Holdfény (2016) 74% 147★

Vizuális költészet. Gyönyörű.
Emlékeztet, miért leszek örökké szerelmes a filmekbe.

Wow ez azért kemény volt, dráma a javából. Nem is tudom mit írjak, elégé a film hatása alatt vagyok, de azt beismerem hogy nagyon szép is volt a maga nevében. voltak benne gyengéd és érzelmes részek, de minden éremnek két oldala van egyes részek borzasztóak voltak. Tetszett ahogy bemutatta a három különböző életszakaszokat, mekkora hangsúlyt fektette az érzelmekre a film. Chiron-nak rengeteg minden kellet át mennie, de állta a sarat, felnőttként is megmaradt benne azok az érzelmek amik gyerekként jellemezték.
A színészi gárda is nagyon jó volt, nekem mondjuk kedvencem egyértelműen Ashton Sanders volt, szerintem zseniális volt.
Kemény film de érdemes megnézni.

Egy szegény, fekete, spoiler fiú története, aki drogfüggő anya mellett nő fel a gettóban, könnyen lehetne emberi szenvedésben dagonyázó nyomorpornó. Épp ezért meglepő, mennyi szépség és gyengédség hatja át a filmet, ami egy intim és humanizáló portré egy olyan karakterről, akihez hasonlót mainstream médiában maximum a Drótban láthattunk, de ott sem így. A Holdfény az identitáskeresésről szól egy olyan közegben, ahol nagyon szűk szerepek közé szorul az ember – csak a legkeményebb alfahím nyeri el a tiszteletet, ha nem keltesz félelmet másokban, eltaposnak, a gyengédség pedig gyengeségnek minősül.

Ebben a világban nő fel Chiron, aki vézna, elhanyagolt, csendes kisfiú (Alex Hibbert alakításában, aki teljesen olyan, mint egy kicsi felnőtt), akiből vézna, önmagával vívódó tini lesz (Ashton Sanders, aki minden gesztusával azt kommunikálja, mennyire kényelmetlenül érzi magát a bőrében), akiből pedig környezete produktumaként kigyúrt, tekintélyt parancsoló, a (hiper)maszkulin ideált látszólag megtestesítő férfi lesz (Trevante Rhodes, akinek simán adtam volna egy legjobb mellékszereplő jelölést, ahogy spoiler az valami zseniális volt. Ilyen karaktert egyszerűen nem látsz máshol.) Bár külsőleg nem hasonlítanak egymásra, visszaköszönnek bennük ugyanazok a gesztusok, ugyanaz az introvertáltság, érzékenység, és ugyanaz a magány. És a magány ebben a filmben fojtogató.

A Holdfény a nyolc jelölés ellenére egyáltalán nem olyan, mint egy tipikus Oscar-film, kerüli a melodrámát, a nyomort csak érzékelteti, ahogy Chironék lakásából lassan eltűnnek a berendezési tárgyak, és ahogy néha az emberek is eltűnnek a történetből, különösebb hűhó nélkül. A cselekmény visszafogott, minimális, inkább az a különleges, ahogy el van mesélve: hihetetlenül erős hangulatokkal operál – belengi az egészet valami (láz)álomszerű érzés, a színek, hangok, érintések felfokozódnak.

A zenei aláfestés magába foglal soult, hip-hopot, komolyzenét, és Nicholas Brittel még a komolyzenei témájához is készített chopped and screwed remixet. A legelején hallható dal (Boris Gardiner – Every N*gger is a Star) ugyanaz a szám, ami Kendrick Lamar To Pimp a Butterfly c. albumának intrójában is hallható, nem véletlen a párhuzam. Ami még eszembe jutott erről a filmről az, hogy olyan a hangulata, mint egy Frank Ocean-szám spoiler, erre rákerestem, és Barry Jenkins tényleg említette, hogy Frank Ocean Channel Orange-át hallgatta inspirációnak. https://vimeo.com/228009791

Vizuális stílusát és hangulatát tekintve sokat merít Wong Kar-Wai filmjeiből, különösen a harmadik felvonás, ami a leginkább látványra és a nonverbális színészi játékra épül. Szinte tapintani lehet vágyakozást, a kimondatlan romantikus feszültséget. spoiler A film sok mindent kimondatlanul hagy és csak sejtet, a kamera elidőzik a szereplők arcán. spoiler Ez kifejezetten az a film, amit érdemes volt megnézni kétszer, másodjára már átlátod a teljes életutat, jobban észreveszed a kis részleteket. De akárhányszor is, nézzétek meg, mert tényleg nagyon szép.

Ez most nekem nem. Kétségtelen, hogy bizonyos tekintetben valami újat mutatott, és bizonyos tekintetben más volt, de nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy erőltetett volt. Chiron karaktere nagyon érdekes lett volna és nagyon egyedi, de valahogy nem sikerült annyira kidolgozni. Sem gyerekként, sem kamaszként, sem felnőttként nem ismerhettük meg egészen. Persze, akinek van képzelőereje az át tudja érezni, hogy min mehetett keresztül, az tudja mindazt, amit a film nem mondott ki, csak sugallt, de azért én szeretem, ha néha kimondja.
Bár a film próbált egyedi lenni, mégis elhelyezett olyan kliséket benne, amik zavartak és már tucatszor láttuk őket. Lehet, hogy én ítélem meg rosszul, de nekem nem ez az év filmje.

Tetszett is, meg nem is. Kőkemény dráma, három felvonásban. A színészi játék mindhárom „szakaszban” remek, a színek, az operatőri munka, a zene is fantasztikus.
A történet kicsit (kicsit?) vontatott, de nem biztos, hogy a jó értelemben. Nagyon meg akarta mutatni, hogy mi is történik itt. Pedig a sztori szép, és tényleg van jelentősége, mégis egyszerű. Nincsenek benne óriási csavarok, sőt, szinte semmilyen csavar sincs benne, az egyszerű néző is képes fölfogni mi folyik itt, nem kell a szánkba rágni. Szépen fel van építve, de nekem úgy tűnt, hogy a történet kétharmadánál valahogy elbizonytalanodott volna Barry Jenkins, hogy vajon most mihez is kezdjen.
Mindenesetre nem annyira rossz, de kell hozzá egy hangulat.

Sokáig halogattam ezt a filmet, mert éreztem, hogy ehhez kell egy hangulat, és igazam lett. Nagyban hozzájárult a 8 csillaghoz, hogy fogalmam sem volt, miről szól ez a film, úgyhogy hatalmas meglepetés volt az egész.
A hangulata azonnal megfogott, a zene gyönyörű, a képi világa szintén, és örülök, hogy végre jött egy film, ami ebben a témában újat mutatott. Úgyhogy nézzétek meg, mert megérdemli. :D

A filmnek a legnagyobb hibája, hogy túl sokat akar markolni és ettől elveszti az erejét. A színészi játékok egytől-egyig kiválóak, nem harsányak, de mégis hitelesek. Sajnos az egész film olyan, mintha három rövidfilmet raktak volna egymás után, de igazából egyiket sem fejezték volna be kellően. Mikor végre kezdene kialakulni a történet, akkor félbe vágják. Ráadásul az életszakaszok egyre gyengébbek is. Ha lehet így fogalmazni én az első fejezetből néztem volna meg egy teljes filmet. A második is érdekes volt a maga kérdéseivel, ám ott már elkezdett billegni a sztori. A harmadik meg totál semmilyen, csak jó zenék vannak benne és jó alakítások.
Nem érzem benne azt az átütő erőt , amitől megszórnám díjakkal, de azért inkább ez érdemelné meg, mint a….

Sajnáltam, hogy piszkálták Chiron-t, mert más mint ők, de nem számit , hogy fekete, vagy fehér, vagy, meleg vagy sem ugyan olyan minden ember ezt ideje lenne elfogadni.

Erősen felülbecsültnek érzem ezt a filmet, én legalábbis nem láttam benne olyat, ami miatt érteném ezt a zsivalyt körülötte. Sem képi világban, technikai megvalósításban, színészi játékban, de még a történetben sem találtam semmi újat vagy egyedit.
Egyetlen szó jut eszembe: Üres. Mintha az egész film egy grandiózus dráma felvezetője lenne.

Kezdeném azzal, hogy milyen ritkán találkozom ilyen szép plakáttal. Megtudhatjuk róla, hogy milyen képi világra számíthatunk, nagyon sokat elmond, mégsem akarja belezsúfolni az egész történetet. A filmre ugyanez a finom visszafogottság jellemző. Szavak helyett a képek, beállítások, kameramozgások beszélnek. A készítők gondos odafigyelése, szépérzéke, tudása és téma iránti tisztelete egyaránt látszik a végeredményen. Valóban páratlan alkotás, aminek minden apró részlete egyéni látásmódról árulkodik és szembe megy minden elvárásunkkal, amit egy afroamerikai felnövéstörténettől várnánk. Szemet gyönyörködtető, szívbemarkoló 110 perc.