Három óriásplakát Ebbing határában (2017) 86% 725★

Zseniális. Oda neki azokat a díjakat.

Napok óta nem tudok mit írni a filmről; sőt, azóta nem is láttam más filmet, mert nem akarom, hogy elmúljon a hatása. No nem vágott pofán, meg le sem sokkolódtam, csupán arról van szó, hogy visszatért a hitem, hogy még manapság is tudnak eredeti történetet kreálni és azt csont nélkül filmre vinni. Minden elismerésem az alkotóknak, a stábnak és bárkinek akinek köze volt a filmhez.
Így kell ezt csinálni, nem kellenek cicababák meg izomtibik, nem kellenek látványos effektek és alpári humor a tökéletes filmélményhez. Itt a bizonyíték.

Nálam ez az Oscar favorit. Dráma, humorral fűszerezve, ahol a karaktereknek is van mélysége, nem csak „lógnak a levegőben”. Ajánlom a megnézését.

Ez egy nagyon szép lélektani perspektíva az igazságról, szeretetről, bosszúról és megbocsátásról, remek színészi alakításokkal.

Nehéz bármit is írnom erről a filmről. Minden megvan benne, ami miatt jónak lehet mondani: komédia, komoly társadalomkritikák, erkölcsi dilemmák és a képesség, hogy bárki meg tud változni. Persze csak ha akarja… Gondolatban tovább piálok a törpével és megetetem Woody Harrelson lovait.

Gyönyörű. Valamiért egy lazább alkotást vártam, mert nem néztem trailert, sem sztori leírást, csupán annyiról tudtam, hogy 3 plakát miatt megy a balhé, de whoa… Néztem a fordulatokon, a karakterfejlődésen, illetve néhányszor még én is majdnem elérzékenyültem. A legfurcsább, hogy a főszereplők között valójában nincs kifejezetten jó, vagy rossz figura, csupán hús-vér emberek mind és ezt erősen megragadta a film. Mind vétünk hibákat, csinálunk hülyeségeket, de szinte semmi sem visszafordíthatatlan, vagy megbocsáthatatlan, ha elég figyelmet fordítunk rá. Legszívesebben megadnám rá a 10 pontot, de valahogy a lezáratlansága miatt én mégsem éreztem a végső katarzist. Oké, értem, hogy túl egyszerű, meseszerű lett volna, de szerintem ennél lehetett volna jobb véget is keríteni neki. Persze ez csak csipkelődés, szóval ez azért még mindig inkább egy zárójeles 10-es, mint egy 9-es. Nagyon ajánlott mindenkinek, kit nem untatnak a drámák.

Az emberi érzelmek szinte minden aspektusát felvonultatja a film és egyben ki is hozza a nézőből. Egyik pillanatban jót mosolygunk a fekete humoron, másikban dühöt érzünk, aztán kapunk egy kis feloldozást, majd újra nyomasztanak minket a látottak. De ezt az eklektikus hatást tökéletesen felépítve és adagolva kapjuk meg, így egyik irányba sem dől el a film és pont annyit kapunk mindegyikből, amennyire szükség van.
Ez az összetettség nem csak a rendezésre és a történetre igaz, hanem szinte az összes főbb karakterre. Alig van benne olyan, aki 100%-ig rossz vagy jó, mert majdnem mindenkiben megvan a jó és a gonosz is. De igazából mindenkivel együtt lehet érezni, mert mindegyiknek megvan a saját személyes tragédiája, amivel próbál együtt élni hol jobb, hol rosszabb döntésekkel. Mindezeket a tragédiákat pedig zseniálisan mutatják be a színészek, még az apróbb szerepekben is, ezért nem is emelnék ki senkit.
Az biztos, hogy nem szabad az Erőszakik és a Hét pszichopata szerű fekete komédiát várni. Ez egy nagyon erős dráma, szatirikus felhangokkal.

Elgondolkodtató alkotás, kiváló színészi játékkal, meglepő jellemfejlődéssel. Érdemes megnézni.

Fekete komédia véresen komoly témával, amit lássuk be, nem könnyű összehozni, Martin McDonaghnak mégis sikerült. A történet különleges, stílusos és igen merész, meglepően könnyed hangvételű, egy extrém érzelmi hullámvasút. A forgatókönyv fantasztikus és változatos, nem rágja a szánkba a mondanivalóját, a dialógusokkal és a fordulatokkal éri el a kívánt hatást, sikeresen. Nem egy tömegfilm, néhol vicces, olykor tragikus, engem teljesen magával ragadott. A kliséket is teljesen átformálja, a karakterek emberiek, mindenkiben van hiba, senki sem tökéletes. Szinte 100%, hogy Frances McDormand hazaviszi a szobrot szerintem, nelküle nem működne a film. A mellékszereplők is remekül hozzák a karakterüket, remek színészi gárda látható a filmben. A zene az, ami még emeli az alkotás színvonalát, tökéletesen képes alátámasztani az egész hangulatát.
A zárás lehetett volna egy kicsit erősebb, de ezen kívül igazából szinte minden klappol.

Nem is tudom, láttam-e valaha olyan filmet, ami ilyen mély drámaiság mellett ennyire szórakoztató lett volna. Ez a furcsa kettősség a monitor elé szegezett, ahogy maga a történet, a színészek játéka, meg az olyan részletek, mint pl. amikor Mildred papucsai beszélgetnek egymással. Szerelmes vagyok ebbe a filmbe.