Harctéri harsonák (1998) 68% 5★

Nagy meglepetés ez a film, noha elég kétarcú produkció. Azt talán érdemes jó gyorsan leszögezni, hogy mint háborús látványfilm, nem funkcionál jól: akciószekvenciái hiteltelenek, a kis költségvetés és az alkotói öntörvényűség süt minden kockájáról, az egyetlen igazi attrakciója a harctéri sebesülések meglepően durva ábrázolása, illetve a ténylegesen kikezdhetetlen kaszkadőrmunka. De a háborús filmek ugyebár nem mindig csak a háború látványos és akcióban dús oldaláról szólnak – a Harctéri harsonák pedig innentől igazán érdekes.

Ez egy kíméletlenül reális alapokra helyezett A 22-es csapdája feldolgozás, bármiféle humoros, szatirikus él nélkül. A főhős túlél – ebből fakadóan mindenki szemében tapasztalttá és értékessé, egyúttal gyávává válik, hisz ahol ötvenen meghalnak, ott az ötvenegyedik csak nem lehet az isteni gondviselés egyedüli gyermeke…
A néző ízlésétől függően teljes mértékben nyitott kérdés a főhős megítélése: Manning úgy elszenvedője az eseményeknek, úgy válik hőssé, hogy a Kelly hősei óta jól ismert alapelv szerint egyszerűen túl akar élni, és ezért mi a film megtekintése közben egy percig sem vetjük őt meg. Ki gondolná másképp azok után, amiken ő átment – illetve ki vetné a szemére, hogy rögtön a mozi ötödik percében spoiler, abban a lehetetlen helyzetbe, amibe került? Ez csodálatos húzása a filmnek: nagyon nehéz pálcát törni Maning felett, nem gyűlöljük, nem utáljuk őt, egyszerűen érezzük, ez egy piszkosul tetű helyzet, amiben nincs jó döntés. Ez a tehetetlenség és az emberi erkölcsöt csapdába ejtő groteszkség végigvándorol a filmen. Elszenvedi Lukas hadnagy, Pritchett százados, Manning társai – ők maguk is vagy hasonló kulimászban vannak, vagy megértik az őrmester helyzetét, meg azt, mennyire embertelen az eléjük állított dilemma.
A háború pedig a látványosságokon, szörnyűségeken és hősiességen túl valóban ilyen lehet, mélyen embertelen a szó erkölcsi értelmében, és folyamatosan olyan dolgok megtételére, olyan helyzetekben történő döntéshozatalra kényszeríti a frontkatonát, amiket normális körülmények között eszünkbe sem jutna magunkra vállalni. Nekem ez tetszik.
Tetszik az is, hogy a tévéfilmes kivitelezés jelentette nyilvánvaló kereteken belül a film ügyesen mozgolódik. Mint írtam, nem igazán látványos vagy hiteles, de van saját hangulata, stílusos vizualitása, maradandó élményt tud nyújtani a megtekintése. A színészek ügyesek, rátermettek, elkövetnek minden tőlük telhetőt. A technikai stáb túlnyomó többsége pedig magyar volt, szóval akár azt is mondhatnánk, hogy ez a valaha készült egyik legjobb poszt-szocialista magyar háborús mű – igaz, amerikai koprodukcióban.

Nem látványos, de sokkoló, mondanivalójában megkérdőjelezhetetlen mű a Harctéri harsonák. Tulajdonképpen merem ajánlani, még olyanoknak is, akik egyébként nem néznek háborús filmeket.