Ha szólít a szív (2014–) 72% 9★

Igazából csak egy fél évadot láttam a sorozat közepéből, de… Túl sok smink! És túl kevés feltűzött haj. Ne mondjátok, hogy a század elején tökéletes hullámokban hordták a nők a hajukat egy kanadai kisvárosban! Meg műszempilla?! Please! Emiatt a legtöbb női szereplőben csak a színésznőt láttam, nem a karaktert… Szerintem nagyon sokat ront az élményen.

1. évad: Úgy indultam neki, hogy „egynek jó lesz”, aztán lehet, hogy a jövőben egyszer még újranézés lesz belőle…? Tulajdonképpen semmi extra, csak egy amolyan feelgood sorozat, borongós (vagy csak kellemesen őszi…) estékre. Az alapszituáció különösen szimpatikus: egy nagy bányaomlás után az özvegyek elhatározzák, pénzt adnak össze a gyerekeik taníttatására, hogy legyen más perspektívájuk is az életben a szénbányászaton kívül. Ide érkezik tanítónőnek a tapasztalatlan és elkényeztetett Elizabeth Thatcher, és ugyanekkor nevezik ki Coal Valley lovasrendőrének az iskolásfiúsan mosolygó Jack Thorntont. Innentől kezdve az epizódok Elizabeth és Jack közeledését (és néha kissé kutya-macska marakodását), illetve a gyerekek és a bányászfeleségek életét követik. Mindig van egy probléma, ami megoldódhat, egy tévedés, amit meg lehet később beszélni… nincsenek nagy fordulatok, csak szívmelengető apróságok. Csodás női karakterekkel! Elizabeth jelleme például nagyon szép fejlődési ívet mutat; mit számít, hogy még mindig nem tanult meg főzni, ha jól tanít és jó a szíve?! Abigail Stanton pedig egy nagyon határozott asszony, csodálkoznék, ha nem lenne idővel mindenki a rajongójává.
Az már biztos, hogy anyukámnak, aki nagy rajongója volt a Miért éppen Alaszka? (1990–1995) és a Quinn doktornő (1993–1998) sorozatoknak, ajánlani fogom.

2. évad: Kicsit fura volt, hogy hosszabb és rövidebb részek váltakoztak, szerintem így némileg veszített #az egyébként sem túl feszes# tempójából a sorozat. A gyerekek és családjuk problémái helyett jobban rákoncentráltunk a szereplők egyéni vívódásaikra, különösen a Hamilton-határvidék ellentétre. A női karakterek továbbra is nagyon tetszenek, de a férfiakkal vannak gondjaim. Például ha Henry Gowennek több olyan megnyilvánulása lenne, mint a különkiadásban, az árnyaltabbá tenné a karakterét. Nagyon várom, hogy mikor kapja meg végre jól megérdemelt büntetését – ugyanakkor valami perverzió azt mondatja velem, hogy ha lenne valódi érték, amit elbukhat a bűnhődésével, akkor kicsit még sajnálni is tudnám…? Charles Kensinton pedig a tipikus esete annak, amikor egy férfi nem érti azt a szót, hogy NEM.
Bővült a szereplők köre, egyre több felnőtt #páros# van, akire koncentrálhatunk, kár, hogy egyelőre még nem mindegyik tud lekötni. Leland nagyon ígéretes fickó, örülök, hogy behozták a történetbe, de Bill Avery már kezd unalmas lenni. Vissza a gyerekeket! Talán a következő évadban visszatérünk a korábbi mintához, az újévi különkiadás mintha ezt ígérné.
Ja, és ma reggel rádöbbentem, hogy mivel 1910-ben kezdődött a történet, még simán eljuthatunk az I. világháborúig… Az fogja csak igazán megkavarni a dolgokat.

3. évad: Az előző évadban volt egy sor jó dolog, de azért elégedetlenkedtem is egy sort, főleg a kevésbé érdekes cselekményszálak miatt. Erre a készítők nyilvánvalóan úgy gondolták, hogy a 3. évadban a cukiságfaktort kell növelni – és az egészet a karácsonyi különkiadással koronázták meg. (Még szerencse, hogy a karácsonyi epizódhoz karácsony előtt egy héttel érkeztem, így teljesen bele tudtam simulni.) Hasonlított is az első szezonra, csak kár, hogy például a Montgomery-család teljesen eltűnt a képből. Gabe olyan ígéretes karakter volt. Persze van most Codynk meg Emilynk meg a mackós, beszédhibás lány, akinek képtelen vagyok megjegyezni a nevét, de nagyon helyes. Igen, szóval visszatértek a gyerekek, hurrá! Mármint az előző évadban sem mentek sehová, de valahogy lekerült róluk a hangsúly, de most végre ismét rájuk tudtunk koncentrálni. Meg azért persze a felnőttek problémáira is, de Rosemary egyre kevésbé idegesít, és Gowen figuráját is végre olyan irányba kezdték terelni, ami érdekel. A karácsonyi epizódban Bill Avery karakterét is tudtam kedvelni, pedig ő eddig nem aratott nagy sikereket nálam. Lehet, hogy nem a legösszetettebb, legcsavarosabb (és néha nem is a legkövetkezetesebb) sorozat, de őszi-téli estéken nagyon jól tud esni egy kis WCTH-féle szívmelengetés.

4. évad: Nagyon szerettem ezt az évadot, még akkor is, ha kezdetben nem hozott lázba a vasúti dráma. Aztán megszerettem ezt a fejlődő kisváros képet, meg általában azt, hogy nem ugyanazokat a problémákat járjuk körbe, hanem mindenkinél igyekszünk előrébb lépni. Mármint hogy venné ki magát, ha Elizabeth és Jack még mindig a kapcsolatuk kezdeti bizonytalanságain rágódna? Hála a jó égnek mindig kerülnek be új, hétköznapi problémák és kérdések, amik megoldásra várnak. Ennek köszönhetően a szereplőket is egyre jobban kedvelem. Például most már kifejezetten bírom Billt, így, hogy kiderült, hogy jó a humora, és a még mindig idegesítő, de jószívű Rosemaryt. A mellékszereplők pedig egyenesen remekeltek egy-egy epizódban! A Dottie-Florence-Molly trió külön-külön és együtt is üde színfolt tud lenni. Ja, és végre megtanultam Opal nevét! (A medvéje nevét eddig is tudtam.) Szerencsére az új évadra már nem kell sokat várni, hiszen ma este (azaz itthon valamikor hajnali három körül…) évadnyitó!

5. évad: Kicsit hullámzó volt a színvonal, mintha a forgatókönyvírók epizódról epizódra dolgoztak volna, kapkodva és átgondolatlanul. Ez eléggé megviselte a Jack-Elizabeth szálat, ráadásul az új bankos vonal sem tudott igazán érdekessé válni, bár voltak jobb pillanatai. A Henry Gowen vezeklése történet viszont nagyon jól alakult, az évad legerősebb jeleneteiből sok köthető hozzá. Egyébként pedig a mellékszereplők voltak igazán emlékezetesek – gondolok itt Florence-re, Clarára, Dottie-ra és Mollyra. Még mindig kiszámítható sorozat, de hát még mindig a kikapcsolódásért nézem.

6. évad: Először semmit sem akartam írni az évadról, sőt, egy időre abba is hagytam a nézését. Az 5. évadban megszenvedtük a Lissing-ügyet, amivel még együtt tudtam élni, de most a Loughlin-botrány majdnem betette a kaput. Nem azért, mintha Lori Loughlin egy ki tudja, micsoda színésznő lenne (a játéka illik a sorozatba, de semmi extra), hanem azért, mivel a kedvenc szereplőm, Henry ezer szálon kötődött az ő karakteréhez, és most rettenetesen meg lett nyirbálva. Gondolom, a 7. évadra kitalálnak neki valami újat, de ő volt az egyetlen szereplő, aki egy tisztességes, szépen végigvezetett utat járt be, illetve még bőven lett volna benne potenciál, és nem tudom nem látni, hogy mennyire megtört ez az ív az ún. creative retooling miatt. Például a Henry-Elizabeth jelenet az évadzáróban kifejezetten jól sikerült, de közben meg ott lógott a levegőben, hogy Henrynek lett volna közös jelenete Abigaillel a táncmulatságon.
Nem akartam kifakadni, de az van, hogy a borzasztóra sikerült második évad után megtaláltam magamnak Henry karakterét, amit egészen eddig nem tudtak az alkotók elrontani, most viszont már nem tudom, mi lesz vele. Persze előre a 7. évadba, de ne legyen több botrány, ellenben akkor már legyen sok Rosemary meg Lee, akik közepesen érdekesek, de legalább nagyon aranyosak.

7. évad: Azt hittem, hogy a 2. évad volt az igazi mélypont, és bizonyos szempontból még mindig azt tartom a legrosszabb évadnak, de. Egy feladata van a forgatókönyvíróknak. Írjanak szívmelengető, faék egyszerűségű, szombat délutáni szappanoperát. Ezt a lécet kellene megugraniuk, mivel, lássuk be, ez nem egy valódi kosztümös sorozat, csak egy szépen bevilágított szappanopera suhogós szoknyában. Ezzel nincs baj, én is emelt fővel nézem, azért, hogy szivárványokba és bárányfelhőkbe takarjon – de közben elvárom, hogy tisztességesen meg legyen írva, ne ennyire laposra. Elismerem, az évad közepén volt egy csúcspont, úgy az 5-6. rész tájékán, amikor azt éreztem, hogy hozzuk a 4. évad (ami az egyik kedvenc évadom) színvonalát, de eddig elég lassú volt a felépítés, utána pedig egyenesen mélyrepülésbe kezdtünk. Azt sem szabad elhallgatnom, hogy Bill végre valóban vicces, nem csupán annak van szánva. Mostanra Lee és Rosemary adják a sorozat lelkét, és ezzel most legalább annyit mondtam el róluk, mint a főszereplőkről… Ó, és emlékszünk arra, amikor azt mondtam, hogy a 6. évad botrányait Henry karaktere sínyli meg? Sajnos igazam lett, és emiatt végtelenül csalódott vagyok.

Pont megfelelő hangulatban kapott el. Gyerekkoromból idézi a Váratlan utazást és az Anne-t, azokat nagyon szerettem. Mindenképpen folytatni fogom, olyan vasalás közben nézős. :)