Miért éppen Alaszka? (1990–1995) 90% 76★

Valószínű, hogy ennek a sorozatnak köszönhetően szeretem a mai napig a kisvárosi sorozatokat, ahol mindenki egy kicsit bolond. :))

Ha van valamilyen trükk, ami a Miért éppen Alaszka? című csodát megismételhetetlenné tette, akkor szerintem az, hogy merte a nézőit intelligens műértőnek tekinteni, miközben sosem akart több lenni könnyed, szórakoztató szériánál. Persze ehhez idő kellett, érezhetően nem onnan indult, ahová végül kifejlődött a közepe táján, és a lezárása is tartalmazott már nyomokban méltatlannak érződő motívumukat, de egészében nézve az egyik legszerethetőbb és legsokoldalúbb sorozat volt a kilencvenes években – egyébként megdöbbentő, hogy 25 éve lett vége.

Joel Fleischman kalandjai az alaszkai vadonban kétféleképpen voltak érdekesek: egyrészt a felütés pillanatában, amikor New Yorkból elkerült a hófödte kvázi-vadnyugatra, ahol muszáj volt megszoknia, mivel megszökni nem tudott, másrészt amikor Brand és Falsey rájött arra, hogy ezen a szituáción túl kell lépni, illetve ha kerekítenek is belőle újabb konfliktusokat, immáron többre lesz szükségük. Talán innen jött képbe az a filozófiai vonulat, ami körülbelül a második évadtól már eluralta a sorozatot, és főhőseit egyre extrémebb, mégis működő kalandokba keverte bele. Gondolkodnivaló akadt bőven: Fleischman zsidó gyökerei, Maggie útkeresése emancipált nőként, a lassan megöregedő, egyúttal két nagyon eltérő módon férfias, folyton újfajta kihívásokkal szembenéző Maurice és Holling, aztán már igazán extrém magasságokban Chris, aki a filozófiai témák és magasba szökkenő gondolatok örök szállítója lett, az autisztikus vonásokkal bíró, a maga egyszerű módján mégis mindig mélyre tekintő Ed, az élet egyszerű igazságait torkon ragadó Ruth-Anne, a természetközeli Forgószél Marilyn – szerethető, önálló lábakon álló, és egymással nagyon jó összhangot produkáló hősök ők. Nem is lehet letagadni, hogy az …Alaszka? sokat épít az eldugott falucska belső egységére, arra, hogy ezeknek az embereknek a helyi mikrotársadalom száz százalékban elég a kibontakozásra, nincsenek igazán olyan szférái az életnek, amik számukra ne lennének elérhetőek.
De a legjobb fogás és mázli faktor mégis az lehetett, hogy az egyre extrémebb ötletek itt működtek, akkor is, ha gyökeresen elütöttek a sorozat eredeti felütésétől: gondolok itt például a kutyában reinkarnálódott szerelemre, a jégtömbbe fagyott franciára, a különböző elvont álmokra, Chris fekete tesójára, illetve az általa épített katapultra. A nézők el- és befogadták ezeket az extrém konfliktusokat, és olyanok is képernyőre tapadva nézték a részeket, akik amúgy nem voltak fogékonyak az efféle áthallásokra, a jelképekkel történő gondolatébresztésre. Ez viszont talán megint csak annak volt köszönhető, hogy korábban a széria már megteremtette magának azt a nagyon vonzó, nyugodt, derűsen emberbarát attitűdöt, ami elhitette velünk, hogy az alaszkai vadon mélyén lévő, szinte csak repülővel és úttalan utakon járó Greyhoundokkal megközelíthető faluban élni tulajdonképpen idill. Ehhez pedig kellett a zene, kellettek a jól castingolt szereplők, a jó rendezők, sok-sok kreativitás.

Fontos sorozat, amit a kialakult kultusza ellenére valamiért manapság nem nagyon láthatunk a tévében, és a DVD kiadásai is aranyárban forognak a webshopokban. Ennek ellenére szerintem alapvetés, remek bizonyítéka annak, hogy komoly mondanivalót könnyed, vígjátéki eszköztár használatával is át lehet adni.

Már vagy 4-5-ször biztos láttam az egész sorozatot, de mindig el tud kapni a hangulata újra- és újra.:) Fleischman a legtaplóbb, és egyben a legjobb.:) Imádom a sorozatot, mert a maga hóbortos kis világával teljesen fel tudja melegíteni a szívem… pláne télen!:):) (Mondanom sem kell, mindig el akarok költözni Alaszkába, ha ezt nézem…:D)